Szereti Alhalleot, szereti, persze! Egy nagyon kedves, figyelmes, érzelmes, megértő srác, de nem tudja szerelemből szeretni! De miért bőg, hiszen így sehogy se fogja megtalálni azt a virágot, akkor meg Kael meghal!? Kael, akinél jobban senkit nem gyűlölt, szétzavarja a gondolatait a fejében, teljesen kifordítja önmagából, magára se ismer néha, és most meg akar halni!

-         Nem teheted ezt meg velem! Nem, érted?! – sírta dühösen, és félrecsapta a virágokat maga elől. Kitörölte a szeméből a könnyeket. – Te tényleg belém látsz! Ilyen ember soha nem jött szembe velem az úton, nem foglak elengedni ilyen egyszerűen, érted?!… Megvagy, virág! – kiáltott föl lepetten, mikor épp össze akarta volna taposni az értékes gyógynövényt.

Lehajolt, vigyázva, a tövénél letépte a szárát, és sietett vissza a táborukhoz.

A tábortűznél Kael még mindig eszméletlenül feküdt. Alhalleo mellette térdelt, és valamit motyogott, amitől a pálcája fehéren fénylett.

-         Itt vagyok, itt a virág – esett el Ressa Alhalleo mellett.

Alhalleo ránézett, elvette tőle a virágot.

-         Jól vagy? Miért sírtál?

-         Nem sírtam – vágta rá Ressa.

-         Tiszta maszat az arcod… Ressa, ha van valami, akkor…

-         Mentsd meg! – vágott a szavába kétségbeesetten.

-         Menj el vízért Ressa! – szólt rá Alhalleo.

-         Persze, rohanok! – ugrott föl Ressa és egy üres kulaccsal elrohant.

Alhalleo szomorúan nézett utána. Értem ugyanígy aggódna? Vagy csak a küldetés miatt lett ilyen? Vagy csak túlreagálja… Vagy csak Kael miatt… Vagy csak azért, mert Kael megcsókolta… Vagy csak azért, mert Kaelt szereti…?!

Lenézett a jóképű harcosra, és dühében kedve lett volna saját kezűleg megölni őt.

-         Érinted, öleled, csókolod, csábítod…! – sziszegte Alhalleo dühösen. Megmarkolta a pálcáját, mire az vörösen felizzott, Kael pedig fájdalmasan felnyögött eszméletlenségében. Alhalleo észbe kapott, és a pálca megint csak fehéren ragyogott, és próbálta lassítani a méreg hatását.

-         Ostoba vagyok, és féltékeny… – hümmögte mosolyogva. – Milyen emberi…

Elővette a virágot, és óvatosan megbökte a rózsaszín szirmokat a pálcájával, és a szirmok is fehéren felragyogtak. Vigyázva letépte az apró szirmokat, és a mély sebbe szórta, a tüskés leveleket pedig rászorította. Utána fogta a pálcáját, és érthetetlen nyelven mormolni kezdett valamit.

Ressa leizzadva, és a fájdalomtól remegve tért vissza, kezében a hideg forrásvízzel teli kulaccsal.

-         Itt… vagyok… van víz…! – lihegte, és leesett Kael másik oldalára. – Túléli, ugye?

-         Ha elég erős… – szakította meg Alhalleo a mormolást. – túl kell élnie.

Ressa dühösen az ajkába harapott, és lehajtotta a fejét. Nem akarta, hogy pont Alhalleo lássa őt sírni, egy másik férfi miatt…

A varázsló észrevette a potyogó könnyeket, a szeme kissé megrebbent.

-         Értem is sírnál, Ressa? – kérdezte halkan.

-         Hogy kérdezhetsz ilyet?! Persze! – sziszegte a kérdezet.

-         Ha őt nem szereted, és mégis ennyire sírsz érte, akkor értem…?

-         Pofátlanság ilyet kérdezni! – vágott a szavába Ressa mérgesen. – Egy haldokló mellett…! Ő a társam ebben a küldetésben, nem engedhetem elmenni! Még nem!… Hallod, Kael?! Ne merj itt hagyni engem! Most nem, és soha…!

-         Ressa – Alhalleo kétségbeesetten felszisszent. – Szereted őt?

-         Bolond, nem! – kiáltotta Ressa. – Hagyj már békén a kérdéseiddel! Csak most, kérlek!

Alhalleo megadóan feltartotta a kezét, Ressa pedig könnyezve Kael mellkasára hajtotta a fejét. A varázsló arca megrándult, de nem szólt semmit, nem figyelt Ressára, csak a gyógyvirágra koncentrált, de meghallotta, hogy a lány miket susog.

-         Sajnálom Kael, igazán… hogy ilyen vagyok, hogy egy hazug ribancnak láttatom magam…. Sajnálom, sajnálom…! Csak kérlek, ne menj el, nem teheted! Ne hagyj itt egyedül, szükségem van rád! Erős vagy, túléled, és utána annyit gyűlölhetsz, amennyit akarsz! Csak legyél itt!

Szereti őt!!!

Rémülten vette észre, hogy Ressa ruhája nedvesen csillog.

-         Te még mindig vérzel!

-         Nem fáj…!

-         Kit érdekel, ha közben már majdnem elvéreztél?! – dühöngött Alhalleo, és lerángatta az erőtlen lányt Kaelről, aztán a földre fektette, és levette róla a felsőjét. Vizes kendővel letörölte a seb környékét, és belefogott a gyógyító mantrába.

Közben Ressa kifakadt, és zokogott.

-         Ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj!

-         Nem haragszik már…! – morogta közbe Alhalleo, és továbbra is a gyógyításra koncentrált.

-         Te ne haragudj! – kiáltotta a lány, és eltakarta az arcát. – Rémes egy életforma vagyok…

-         Csak ember… – mosolyodott el szelíden Alhalleo.

-         Még az sem! Az apám vízlény volt!

-         Ó, tényleg… – húzta el a száját Alhalleo. – De most nyugodj meg egy picit, hogy meggyógyítsalak.

-         De ne haragudj rám – remegett meg Ressa hangja.

-         Nyugalom… semmi baj, nem haragszom – simogatta meg a lány könnytől maszatos arcát, és apró puszit lehelt a szájára. – Csak most ne beszélj, meg kell téged gyógyítani…

-         És Kael…

-         Ő gyógyul még… Most ne gondolj rá, kérlek! Kicsit figyelj ide, jó?

Ressa az ajkába harapott, és bólintott. A hasa tájéka kellemetlenül bizsergett, már-már fájt, de pár perc elteltével megszűnt a bizsergés, és a fájdalom is. Ressa hasán egy hosszú fehér heg emlékeztetett a mély sebre.

-         Majd eltűnik egy idő után – mondta Alhalleo és óvatosan megpuszilta a heget, aztán Ressa homlokát, és utána csak nézte az arcát.

-         Köszönöm… – Ressa fel akart ülni, de Alhalleo visszatartotta.

-         Pihenned kell, még túl gyenge vagy, mert sok vért vesztettél. Kérlek Ressa, maradj veszteg…

Ressa lepetten nézett a csokoládébarna szemekbe, aztán bólintott.

-         Hol a felsőm? – kérdezte. Mégse akart egy szál melltartóban elaludni, és még a tűz mellett is rázta a hideg. Tényleg kimerült volt.

-         Csupa vér, nem hiszem, hogy fel akarod venni. Fázol?

-         Ah, nem…

-         Tiszta libabőr vagy – állt fel Alhalleo és a nyeregtáskájából előhúzta a köpenyét, visszament Ressához, és ráterítette. Lassan közelhajolt az arcához, és megpuszilta. Ressa könnyezve az ajkába harapott.

-         Mi az? Kaelnek reggelre semmi baja nem lesz már…

-         Nem, te bolond! Ez után az éjszaka után, még tudsz így törődni velem?

-         Hát persze, hisz’ szeretlek… Nem hagyom ezt figyelmen kívül, csak mert te beleszerettél valaki másba – mosolyodott el Alhalleo. Ressa döbbenten nézett rá.

-         Te is azt hiszed, hogy szeretem?

-         Látszik rajtad, te lány…

-         Ez hülyeség, csak kitaláltátok D’Virével, hogy szívassatok! – sziszegte a lány. – Nem vagyok szerelmes Kaelbe. Utálom, haragszom rá, és ő is így van velem. Nincs köztünk semmi!

-         Csak az a csók…

-         Amire nem is emlékszem!

Alhalleo sóhajtott.

-         Akkor aludjunk inkább… Jó éjt…

-         Csókolj meg! – jelentette ki Ressa határozottan.

-         He?

-         Csókolj meg! – ismételte Ressa.

-         Most ne kérd ezt. Jó éjt. – Alhalleo keserű mosollyal felállt, és elindult az erdő felé.

-         Hova mész?

-         Kiüríteni a fejem… Aludj nyugodtan.

Ressa haragosan nézett utána, aztán lelombozódva visszafeküdt a földre, lehunyta a szemét, és nem sok idő elteltével el is aludt.

Mikor Alhalleo egy óra elteltével visszajött már a tűz is csak pislákolt, így ő is lefeküdt aludni.

Hajnalban Ressa arra ébredt, hogy valaki a nyakába szuszog.

-         Jáj, ez csikiz – nyöszörögte. Nem igazán akart felébredni, mert érzése szerint alig aludt pár órát. És amúgy is, a hajnal még hűvös volt.

-         Ébredj föl, cicám…

Ressa szeme felpattant. Kael könyökölt mellette, kicsit nyúzottan igaz, de élve.

-         K-K-Kael! – hebegte a lány. – Te élsz!

-         Tudom, hogy nem ezt vártad… De kéne egy kis víz…

-         Gyere, elviszlek egy patakhoz – tátogott még mindig a lány, aztán összeszedelődzködött. Fogta a felsőjét is, hogy a vért kisikálja belőle, aztán felsegítette Kaelt.

-         Kapaszkodj belém.

Kael erőtlenül átkarolta, aztán fájdalmasan felnyögött. Lassan elindultak, és otthagyták az alvó Alhalleot.

-         Jól vagy? – kérdezte Ressa aggódva, miközben a virágok között lépkedtek a patak felé.

-         Persze… Semmiség az egész. De te jól vagy? Láttam, hogy Tristana megvágott… Ott akartam hagyni D’Viret, de elkapta a karom, és belém döfte a kardját… azt hittem végem.

-         Én is… a frászt hoztad rám. Nekem már semmi bajom, csak egy kis heg – mutatta Ressa a fehér csíkot a hasán.

-         Tényleg féltettél? – vigyorodott el erőtlenül Kael.

Ressa dühösen fújt egyet. – Féltem, hogy többé nem leszel itt… velem.

Kael lenézett a lányra, aki kerülte a tekintetét, majd halványan elmosolyodott.

-         Nem tudnálak egyedül hagyni, cicám. Bár tegnap nagyon utáltalak, sőt most is…

-         Én is, ez természetes! – vágta rá Ressa.

Némán mentek tovább, majd elérték a patak forrását. Egy magas sziklából ömlött a víz a mohás kövekre, aztán robogva kereste meg magának a medrét.

Együtt beálltak az apró zuhatag alá, egymásba kapaszkodva a csúszós köveken. A zubogó víz lemosta róluk a vért, a mocskot, a fáradtságot.

-         Az a vicces, hogy reggel a seb helyett mást találtam az oldalamon… – mutatta Kael az oldalát. Ressa döbbenten nézett a fekete, tüskés levelekre, és az öt csillogó sziromra.

-         Mintha, a részed lenne… – susogta Ressa, és végigsimított a leveleken. Mintha bőr lett volna.

-         Érzem is az érintésed. Mi ez, valami méreg volt a pengén?!

-         Hát, az volt… De ez a virág mentett meg. Meg Alhalleo.

-         Na ne…

-         Meghaltál volna… és én azt egyáltalán nem akartam – könnyezett Ressa.

Kael nem igazán tudta eldönteni, hogy Ressa sír-e, vagy csak az arcán lecsorduló víz tűnik könnynek, de vigasztalóan átölelte. Ressa szorosan hozzábújt, átölelte, és halkan elsírta magát.

Kisasszéztak a partra, ahol Kael megcsókolta Ressa homlokát, és letörölte az arcáról a könnyeket. Ressa erre erősen beleütött Kael vállába.

-         Áu, hé!

-         Soha ne merd még egyszer megtenni ezt velem! – kiáltotta a lány. – Ne merj így rám ijeszteni, ne! Te vagy az első, aki… Te tényleg belém látsz, és ezért annyira-annyira haragszom rád, de nem akarlak elveszíteni!

-         Csupa ellentmondás vagy – nyögte Kael.

-         Te teszed ezt velem! Megzavarod a fejem! – morogta Ressa dühösen, és a felsőjét belevágta a patakba, majd nekiállt kimosni.

-         Örülök, hogy én okozom… – mosolygott Kael. Ressa eleresztette a felsőjét, és hátranézett Kaelre.

-         Ami azt illeti, én is… – hebegte.

-         Elúszik a felsőd – nevetett föl Kael. Ressa észbekapott, a patakba gázolt már tiszta, de szökni készülő ruhája után, aztán kiugrott a partra, és a ruhájából a vizet Kaelre rázta.

-         Lassan menjünk vissza… – mondta aztán, és elindultak vissza tábor felé. A hajnali hűvösben mindketten lúdbőröztek, és dideregtek, de a tábornál belebújtak a meleg köpenyükbe. Alhalleo is felébredt a mozgolódásukra, Kael pedig egyből a leveleket és a csillogó virágszírmokat mutatta neki.

-         Hoppá, elfelejtettem levenni… – nyöszörögte kínosan a varázsló.

-         Leo, te kis…

-         Nyugi, nyugi! Így legalább biztos, hogy nem maradt benned méreg! Sőt, még védelmet is ad a bonyolult, és halálos mérgek ellen – gondolkozott el Alhalleo, aztán megrántotta a vállát, és pakolni kezdett.

Kael méregette őt, aztán a leveleket és a csillogó virágot nézte, és tapogatta. Mintha tetoválás lett volna, belenőtt a testébe. Gyönyörű…!

-         Gyerünk, siessünk! – kiáltott rájuk Alhalleo. – Ha még most elindulunk délre elérjük a sivatagot.

-         Pont a legnagyobb hőségben vágjunk neki annak a gyilokmenetnek? – füstölgött Kael, miközben felöltözött.

-         Nem tudom hol késlekedtetek ennyit, de ha nem siettek a gömbért, akkor kitör a háború, és Damar semmit se tehet! – vágott vissza Alhalleo. – Nem nyaralni, vagy nászútra küldtünk titeket!

-         Csak ő játssza a nászutast! – védekezett Ressa, és Kaelre mutatott.

-         Te is – nézett rá lenézően Kael. – Te nem bújtál ágyba D’Virével?

-         Micsoda? – döbbent le Alhalleo.

Ressa éles csatakiáltással Kaelre vetette magát, a földre döntötte, a gyomrára ült, és közben teljes erejéből szorította a torkát.

-         Eddig tudtad erről tartani a szád, miért kell most elszólni magad?! Megöllek, megöllek, megöllek!

Kael hörgött valami ahhoz hasonlót, hogy:

-         Még az imént sírtál, mert majdnem meghaltam…!

-         Az már régen volt! Megöllek!

-         Eressz el…!

-         Előbb halok meg!

Kael elrúgta magától a lányt, akinek elakadt a lélegzete egy időre, de előkapta a kardját, és Kaelnek rontott, aki addigra felállt, és szintén karddal várta.

-         Miért vagy ilyen, miért, miért, miért?! – kiabált Ressa, miközben hevesen harcolt Kaellel. Villámgyorsan pörögtek, ugrottak, és csaptak össze a karddal. Mintha csak táncoltak volna.

-         Mondtam neked, hogy ha Leoról van szó, akkor a magam oldalán állok! – mondta Kael higgadtan, és Ressa felé döfött, de a lány elugrott előle, neki Alhalleonak.

-         Hagyjátok abba ezt a hülyeséget!… Lefeküdtél azzal, aki ki akar nyírni, Ressa? Normális vagy?

-         Nem is emlékszem rá! – kiabált Ressa, és ellökte magától Alhalleot, mert Kael megint támadott. Ő egy fának ütközött, Kael pedig a nyakát akarta szegni, de Ressa egy tőrrel védekezett.

-         Te semmire se emlékszel? – háborodott föl Alhalleo.

-         Miért van bajotok ezzel?!

-         Kael, gyorsan végezz vele…

Ressa felkiáltott, és Kael gyomrába térdelt, aztán ellökte magától a levegő után kapkodó harcos, és Alhalleohoz ugrott.

-         Alhalleo, figyelj… Hé, ne csináld ezt! Alhalleo!

-         Elég! Szórakozol velem, miközben Kaelt szereted, és másvalakivel kefélsz! Ne nézz már madárnak, hogy ezt elviseljem, és elnézzek fölötte! – fakadt ki Alhalleo.

-         Nem szeretem Kaelt! Hányszor mondjam még?! És akkor pedig részeg voltam, és csak úgy… jött, csak reggel jöttem rá, hogy mit csináltam…! – próbált magyarázkodni Ressa.

-         Ez tényleg így van… – lehelte Kael, és kirúgta a lány bokáját.

-         Hagyj már békén! – kiáltotta dühösen a földről.

-         Te kezdted, játsszuk is le! – flegmázott Kael, de Ressa megragadta a bokáját, és kirántotta alóla.

-         Nevetségesek vagytok – összegezte Alhalleo. – Kaparjátok föl magatokat, és indulás!

-         Előbb megölöm – mondta egyszerre a két földön fekvő, és mindketten fölpattantak. Ressa már támadt is a tőrjével, de Kael ügyesen kitért előle, és még a kézfejét is megvágta. A lány szisszenve ejtette el a tőrjét, és döbbenten nézett Kaelre.

-         Ezt így kell, cicám – rántotta meg a vállát a harcos önelégült mosollyal az arcán.

Ressa haragosan nekirúgta egy fának, a nyakának feszítette a kardját.

-         Ne hívj a cicádnak!

-         Oké, cicám – nyalta meg Kael a felsőajkát, és gyorsan megcsókolta a lányt. Ressa dühében ököllel ütötte meg, és hagyta a földre esni.

-         Ne merj többé megcsókolni!

Kael dühösen nézett föl rá, és letörölte a szájáról a vért, aztán gonosz mosoly jelent meg az arcán.

-         És ezt ki is mondja? A felmondott fejvadász?

-         Mire célzol ezzel? – húzta össze a szemét Ressa.

-         Fejvadász vagy, bárkit képes lennél megölni… Csak egy gép vagy, aki pénzért gyilkol.

-         Mi? Hagyd abba…! – lehelte Ressa dühösen.

-         Még ha azt mondod, hogy már nem vagy fejvadász, a gyilkolás a részed lett. Te tényleg képes lennél bárkit megölni, ha eleget fizet. Megölted a testvérhercegeket is, az egyik csak egy nyikhaj kölyök volt, ejnye, Hart. – folytatta Kael kaján örömmel, és felállt. Ressa rászegezte a kardját, remegett a keze a dühtől. Alhalleo összehúzott szemmel figyelte őket, és érezte, hogy ez nagyon nem lesz szép.

-         Ki tudja, hány ártatlant is megöltél, csak azért, mert fizettek érte, és azt mondták, öld meg. Érzéketlenül felvetted a jutalmad, aztán mintha semmi se történt volna, dolgoztál tovább. És álszent módodon mentegeted magad, hogy te nem vagy olyan, mint a többi, mert te bánod, amit tettél, neked van lelked, és a többi habizás.

-         Hazugság! – hebegte Ressa könnyezve.

-         Ressa, neked nincs lelked, ha annyi embert csak úgy megöltél.

A lány dühösen kapkodott levegő után, a kezében remegett a kard.

-         És te? Te beszélsz, aki a fivérét ölte meg?! – kiáltotta Ressa dühösen. – Hogy van képed velem így beszélni, mikor neked még nagyobb folt van az ingeden?! Megölted őt, és a fogadott fivéred is, mert nem te voltál a középpontban, mert nem veled foglalkozott a világ! Irigy voltál, és féltékeny!

-         Nincs jogod, hogy a fivéremről beszélj – sötétült el Kael tekintete.

-         Neked sincs jogod így beszélni rólam, ha nem is ismersz!

-         Ó, az előbb még itt olvadoztál, hogy csakis én vagyok az aki beléd lát, és igazán ismer! – gúnyolódott Kael dühösen, és kardot rántott.

-         Akkor tévedtem, mert félreismertél! – könnyezett Ressa. Miközben igyekezett kitörölni a szeméből a könnyeket Kael nekirontott, ő pedig épphogy megállt a lábán, és védekezni tudott.

-         Soha nem ütöttem meg nőt, de ha így folytatod, te leszel az első! – mondta Kael hidegen.

-         Igen?! Akkor rajta, gyerünk! A fivéreddel simán végeztél, pedig ő a testvéred volt, akkor engem még könnyebben meg tudsz ütni, hisz’ én semmit se jelentek neked! – fakadt ki Ressa, aztán minden nagyon gyorsan történt. Kael szeme dühösen megvillant, és akkora pofont lekevert Ressának, hogy a lány a földre esett tőle. Minden elcsendesedett.

Ressa döbbenten felült, és fájó arcát tapogatta.

Kael hitetlenkedve nézett le a lányra, és azt is döbbenten vette észre, hogy könnyezik.

Alhalleo megrökönyödve állt a felnyergelt, indulásra kész lovak mellett.

A lány magas hangon felnyögött, és felpattant, aztán elhátrált Kaeltől.

Kael magyarázkodni akart, bocsánatot kérni, mentegetőzni, de egy hang se jött ki a torkán, csak könnyezett.

Ressa a lovakhoz futott, felugrott a saját fekete hátasára, a nyakára dőlt a gyönyörű állatnak, és megbökte az oldalát. A ló elindult, eltűnt az erdőben Ressával együtt.