Nem szóltak egymáshoz. Míg meg nem lepte őket egy váratlan idegen.

-         Lanibaldból jöttem. A Nap Harmadik Titkos Városából. Damar, a mágus lelkemre kötötte, hogy azon a városon kell áthaladnotok. Én vezetlek el oda titeket. Kövessetek.

Kael és Ressa egymásra nézett, majd az asszonyra.

-         A nevem Lionna en-Rion. A Titkos Város az erdő mélyén van. Sietnünk kell!

Ressa kis habozás után felállt. – Megyünk!

Kael is felállt, és a lovak felé indult, de az asszony megállította.

-         A lovaitokat nem hozhatjátok.

-         Gyalog kell mennünk?! – hüledezett Kael.

-         A fekete csődör tudja az utat Tysson Larba. Lanibald után ott folytatódik az utatok.

-         Tysson Lar? – kérdezte Ressa.

-         Indulnunk kell. Gyertek!

Ressa búcsút intett a fekete csődörnek, és az asszony után indult.

-         Gyere már Kael!

A két ló elvágtázott mellettük, és eltűntek az éj sötétjében. A sötétség hirtelen rájuk telepedett. Lionna en-Rion egy fénylő gömböt varázsolt, ami fölöttük lebegett.

-         Mégis, akkor a lovak merre mennek? – szólalt meg Ressa.

-         A fekete ló ismeri az összes ösvényt, amelyet már rég benőtt a vadon. Bárhova eltalál, így a Titkos Várost nem kell érinteniük.

-         És Damar miért ragaszkodik ahhoz, hogy mi betérjünk a… a… Nap Titkos Városába, vagy mi?

-         Lanibald. A Nap Harmadik Titkos Városa. Amund, vagyis az Ősi Nép fővárosa. Nem talál oda senki, hacsak nem az Amund leszármazottja.

-         Akkor maga… en-Rion, maga… Arelre! – hápogott Ressa. Lionna en-Rion hátranézett a válla fölött és elmosolyodott.

-         Én még mindig ugyanaz a Lionna en-Rion vagyok, aki Lanibald alapítói között volt.

-         De az évezredekkel ezelőtt volt – szólalt meg Kael. – Az lehetetlen, hogy maga… Nem!

-         Ezredek? Amund egy idős a földdel – mosolygott en-Rion. Kael és Ressa nem tudott mit szólni, hanem csak követték en-Riont Lanibald városa felé.

Mikor már delelőre járt Kael megtorpant egy kis patak partján.

-         Itt megállunk, kajálunk. Aztán pihenünk!

-         De jó nekünk – mosolygott Ressa, ledobta fegyvereit és lehuppant a kavicsos patakpartra. Kael döbbenten konstatálta ezt a mosolyt.

-         Miért vagy ilyen vidám?! Örülsz Hókuszpókusz Leónak?! – kérdezte aztán gúnyosan. Ressa dühösen elhajította azt a követ, amivel épp játszott.

-         Mi bajod van neked, hogy mindent el kell rontanod?!

Kael nem válaszolt, mire a szőke lány fogta magát, és eltűnt az erdőben, Kael kiabálását fel se vette. Kael dühösen belerúgott egy kavicsba. Miért Hókuszpókusz Leo?! Miért ilyen senki kapja meg a legjobbat?! Ha legalább lenne valaki…! Hókuszpókusz Leo! Megáll az eszem! Egyszerűen… Dühödten előkapta az egyik tőrjét és az egyik fa törzsébe hajította.

Ressa hamar visszaért, karjában sok-sok gyümölccsel.

-         Ugye csak viccelsz?! – hördült fel Kael.

-         Pattogsz még?! – vágott vissza Ressa, és kivett a gyümölcsök közül egy hamvas héjú, lédús körtét. – Más nincs, csak ez!

-         Minek nézel engem?! Húst akarok! Nem eszek gyümölcsöt!

-         Akkor halj éhen! – prüszkölte Ressa, leült és tovább majszolta a körtéjét. Kael egy ideig dühösen méregette, majd ráfanyalodott az egyik almára.

-         Meg-ne-szólalj! – figyelmeztette a lányt, és beleharapott az almába. Ressa önelégülten figyelte, és nem szólt. Mikor elegük volt a gyümölcsökből, Ressa nem hagyott pihenésre időt. Belegázolt a patakba, és megállt.

-         Jaj, most jön a pancsikolós rész… – nyávogta gúnyosan Kael. Ressa rávillantotta a szemét, és lehajolt.

-         Gyere csak, Kael… – hívta halkan. Kael felvonta az egyik szemöldökét, és a patakparton megállt. Meg is bánta, mert Ressa jéghideg vízzel fröcskölt az arcába. Aztán megragadta a csukóját, a vízbe rántotta, térdre kényszeríttette, és már lökte volna a víz alá, mikor Kael lehúzta maga elé.

-         Mit csinálsz? – kérdezte halkan, hatalmas szemekkel.

-         Belefojtalak…

-         Ebbe? Térdemig se ér, cicám!

-         Ressa. Nem számít, ha akarom úgy lesz! – sziszegte a lány. Kael magához rántotta, kajánul elmosolyodott.

-         Na, akkor csináld! – lehelte rekedten. Ressa résnyire szűkült szemmel nézett fel rá. Egyszerre meglágyultak a vonásai, pillantása simogató volt. Két kezébe fogta Kael arcát, közel húzta a sajátjához. Végigsimított hüvelykujjával a cakkos ajkakon, a vízcseppes arcon.

-         Kael…

Ujjukat összefűzték, ajkuk finoman össze-összeért. Hirtelen Ressa nagyot rántott Kaelen, mire a harcos arccal előre a vízbe esett. Ressa dühösen ráütött a hátára, és újra visszanyomta a víz alá. Fölállt, és átgázolva a fulladozó Kael hátán a túlpartra lépett.

Az ázott harcos köhögve jött fel a levegőre. Négykézlábra kecmergett, hangosan zihált, közben Ressát nézte a szeme sarkából.

-         Csináljam még?!

Kael halkan nevetve nemet intett, kimászott a vízből. Ressa lábai előtt levetette magát a földre, aztán hirtelen átölelte az elképedt lány térdeit, és hálásan összecsókolta a térdeit, combjait.

-         Fogadd mély bocsánatkérésemet, amiért kigúnyoltam imádatod szent tárgyát és életadó kincsedet, a vizet! – óbégatott könyörgőn, és összeszorított szemekkel ölelgette tovább Ressa térdét. A lány szemeit forgatva lökte vissza a vízbe.

-         Hűtsd le magad! – vetette oda, és elindult az ösvényen. Kael négykézláb mászott ki a vízből, közben keservesen kiáltozott.

-         Ne tedd ezt velem! Bocsáss meg! – kiabálta könyörögve, vigyorogva.

-         Elég! Ne tedd az agyadat, mert nincs! Vége a játéknak, gyere már! – kiáltott vissza Ressa. Kael arcáról lehullott a vidám vigyor. Felállt, és a lány után ment.

-         És még én rontok el minden jót?! – kérdezte, felvonva egyik szemöldökét. Ressa vadul rávillantotta a szemét, de nem szólt.

Ahogy beljebb értek az erdőben a táj kezdett megváltozni. A fák megnyúltak, megszélesedtek. Szinte mindenütt virágok tarkállottak, összezárt bimbókkal. Ressa letérdelt az egyik vajszínű virág előtt, és egyetlen ujjával megérintette a selymes bimbót. Az hirtelen kipattant, és egy apró kis borár röppent ki belőle. Ressa halálra rémülten felsikított, és hátraesett.

-         Arelre! Kael! Nyírd ki, öld meg, üsd le!

Kael felprüszkölt nevettében. A kis szárnyas bogárnak nagyon megtetszett Ressa szőke lobbonca, ezért célul tűzte ki, hogy belegabalyodik a hajkoronába. Ressa felsikított.

-         Kael! Istenem, könyörgöm, szedd ki! Könyörgöm, könyörgöm! – nyögte rémülten.

-         Fejvadász létedre, halálra rémülsz egy kis bogárkától, cicám?! – vigyorgott kajánul Kael.

-         Most kezdj el cseszegetni! Kérlek, kérlek! Szedd ki! – Ressa szemébe könnynek szöktek az irtózattól, és a rémülettől. Felnézett Kaelre, aki döbbenten vette észre a könnyeket. – Kérlek szépen, vedd ki a hajamból!

Kael leült mögé, és nekiállt a hajából kiszabadítani a bogarat.

-         Hú, ez aztán az öt centis vérengző dög…

Ressa viszolyogva megrázta a fejét, aztán felnyikkant.

-         Húzza a hajam!

-         Ja, nem, bocs! Az én voltam… Nyugodj meg, cicám. Így még jobban belegabalyodik… Majd levágjuk, ha már reménytelen – Ressa iszonyodva megrázta magát. Kael óvatosan bűvölködött, közben észrevette, hogy Ressa a saját lábszárába mélyeszti a körmeit. – Nyugodj meg!

Mondhatta, hiába. A kis bogárka egyszerre kimászott a gubancból, és kiderült, hogy egy apró virágtündér az. Bőre vajszínű volt, színjátszó szitakötőszárnyával gyorsan verdesett. Egész szeme fűzöld volt, ahogy rövid szélfútta haja is. Orra apró, egyenes és hegyes, szája, ajkai nem voltak. Füle nagy volt, vége hegyes. Meglátta Kaelt, közelrepült arcához és mindent megnézett rajta. Végigsimított hajszálkecses ujjaival a vékony bajszán, aztán a cakkos felsőajkán. Kuncogó hangot hallatott, majd megrebegtette Kaelnek a szitakötő szárnyait.

-         Kiszedted már?! – nyögött föl Ressa. A tündér kuncogott, végigsimított még egyszer Kael ajkán, utána elröppent.

-         Nem, még nem… – susogta Kael. Közelebb húzta magához a lányt, és félresöpörte a haját a nyakából.

-         Kael?!

Ám ő nem figyelt rá, csak Ressa nyaka tövét csókolta. Ressa megmerevedett, és összehúzta a szemét.

-         Kael!?

-         Csssss… – belecsókolt a fülébe. Ressa elvörösödött dühében, ugyanis Kael keze merész felfedezőútra indult testén. Megfordult, ezzel a lendülettel hátralökte Kaelt, és még a tőrjét is sikerült előrántania, amit pedig Kael ágyékának feszített.

Kael döbbenten pislogott, még nem is sikerült felébrednie az első döbbenetből, máris fegyver feszült kényes testrészéhez.

-         Van képed?! – sziszegte Ressa. Kael vigyorgott, de egyből leolvadt a képéről, amikor az a fegyver még kényelmetlenebbül közel került ahhoz a bizonyoshoz.

-         Számító disznó vagy, Kael! – sziszegte Ressa dühösen. – Így kihasználni, már pofátlanság! Számolhatok?

-         Mit?!

-         Jó, egy, kettő és há…

Kael gyorsan megragadta Ressa csuklóját, és kifeszítette belőle a tőrt.

-         Három? – pislogott ártatlanul. Ressa hitetlenkedve meredt az alatta fekvő Kaelre, majd dühösen felhorkantott.

-         Eressz el!

-         Máris, csak egy pillanat… – lehelte Kael és Ressa ajkára tapadt. Ressa próbált ellenkezni, de Kael nem engedte. Mikor eleresztette végre, Ressa úgy ugrott el tőle, mint a tűztől. Nekiesett egy fa törzsének és dühösen, egyben lepetten meredt Kaelre. A harcos felült és elégedetten nézte Ressát.

-         Te… Te… – zihálta dühösen Ressa.

-         Megcsókoltalak? – kérdezte Kael kaján vigyorgás közepette.

-         Ne vigyorogj így! – sziszegte Ressa dühösen.

-         Miért ne?

-         Kael!

-         Az vagyok!

-         Hé, mit akarsz? Hé, ezt ne! Kael, állj, stop, ne gyere közelebb! – szegezett előre egy másik tőrt Ressa. Kael kivette a kezéből, és egy laza mozdulattal eldobta. Ressa egészen a fának szorult, Kael pedig hozzá.

-         Ne, ne csináld! – nyögte Ressa. A düh mellett forró tűzként rátört egy érzés, amire nem talált magyarázatot.

Mikor Kael ajka puhán a nyakához ért, megremegett. Hogy az indulattól, vagy attól az érthetetlen érzéstől, nem tudta. Pár pihe csók után a fülén, az arcán, a nyakán, próbálta eltolni magától Kaelt.

-         Kael, elég! Ne csináld!

-         Ne mond, hogy azért, mert nem jó!

-         Én… nem… Kael… nem az… én… vagyis nem az, hanem…

-         Aranyos vagy, amikor zavarban vagy. Abba hagyom, csak csókolj vissza! – súgta halkan. Ressa az ajkába harapott, aztán a csókot megelőző pillanatban befogta a saját és Kael száját is. Kael felvonta az egyik szemöldökét, aztán megpuszilta a lány tenyerét, és visszahúzta a fejét. Ressa elkapta a tenyerét, majd eszébe ötlött valami. Megfogta Kael egyik kezét, és belepuszilt a tenyerébe.

-         Mit csinálsz?

-         Azt mondtad, csókoljalak vissza. És akkor abba hagyod.

-         A számon.

-         Azt nem mondtad.

-         Aranyos vagy.

-         Hagyd abba!

-         Nem csináltam semmit!

-         Ne mondj ilyeneket, hogy aranyos vagyok! – nyögte Ressa, és vadul dobogó szíve ki akart szakadni a helyéről, Kael miatt. Kibújt a harcos és a fa közül, és remegő kézzel elindult. Kael oldalra nézett, tetőtől talpig, és vissza végignézett rajta. Szótlanul indult utána.

Egyre beljebb haladtak és a virágok egyre ékesebbek lettek, és meg is nőttek. Ahogy alkonyodni kezdett, az összezárt bimbók szétpattantak, és kiröppentek a szemkápráztató tündérkék. Érdeklődve szálldostak a két halandó körül, bőrük színének megfelelő ragyogásukkal világítva nekik.

Mikor leszállt az éj, már rengeteg tündérfény szálldosott a levegőben, békés, földöntúli fényt keltve. Már-már álmosító volt. Dalolni kezdtek. Főleg azok, akik a közelükben, vagy a fülüknél szálldostak.

-         Álljunk meg! – ásított Ressa egy hatalmasat, a végére már azt hitte, az álkapcsa is kiakad. – Hulla fáradt vagyok!

-         Nem is kell mondanod! – ásított egyet Kael is, és közben hátraesett.

-         Kael, te szerencsétlen… – motyogta álmosan Ressa, és elindult a földön hortyogó Kaelhez. A kis tündérek ott repkedtek körülötte, és a lágy altatódalukat énekelték.

-         Kael, nem úgy gondoltam, hogy ott az út közepén! – ásított és erőtlenül próbálta elhessenteni a tündéreket. Megbotlott Kael szétvetett lábában és ráesett. Nem is kellett várnia, az álom azonnal elnyomta.