Ramirez Rabora, a Krán által bekebelezett Shadon kráni uralkodója, a főmágusa, Khor válla fölött bámult a hatalmas füstös gömbbe. Türelmetlenül taszította el a hozzá dörgölőző ágyasait.

-         Khor… – sziszegte.

-         Türelem kell uram… – lehelte az öreg.

Ramirez Rabora középkorú férfi volt. Magas, széles vállú, de nem dudorodó izmú. Fekete haját rövidre nyíratta, ajka felett bajusz volt, és apró kecskeszakálla. Hatalmas sötét szeme olykor felparázslott dühében. Most lágyan piroslott a türelmetlenségtől.

-         Hivassa a legjobbakat! – recsegte az öreg.

-         Megvannak?!

-         Meglesznek! Csak hivassa a legjobbakat! – recsegte Khor.

-         Kettő van, D’Vire és Tristana – Rabora az ajtóhoz lépett, kiszólt az őröknek. – D’Virét és Tristanát hozassátok ide! És ha azonnal nem lesznek itt, megnézhetik magukat! És ti is!

A két őr egymásra nézett, tisztelgett Raborának és elsiettek.

Rabora dühöngve vágta be az ajtót. Szeme tűzvörösen izzott. Ordítozva zavarta ki ágyasait a szobából.

-         Khor, lenyakaztatlak, ha…

-         Uram, megvan, hogy hol vannak! – recsegte Khor.

-         Hol?!

-         Tamír-erdeiben! – suttogta az öreg.

-         Tamír?! – kábult a dühöngő úr. – Az itt van nem messze!

-         Holnapra Viadomóban lesznek!

-         Viadomo?! – ujjongott Rabora. – Kik azok?! Kik?!

Ekkor belépett a szobába D’Vire és Tristana.

Tristana lustán leült az egyik székre. Sötétbarna, bőrből való térdnadrágban volt, sípcsontközépig érő csizmában, egy pici fehér topban, és egy fekete túlméretezett ingben. Gömbölyű mellére rásimította az inget.

Rabora a hatalmas inget bámulta.

-         D’Vire adta, hogy vegyem fel! Azok a majmok szépen ránk nyitottak! – védekezett Tristana. Combjáig érő hófehér, matt hatású haja tincsekbe tapadt, ibolyaszín szeme mandulavágású, dús, fehér pillájú. A jobb szeme alatt fehér jel volt.

-         Mi az, ami ennyire fontos Rab… uram?! – sziszegte D’Vire. Nekidőlt az ajtónak és Raborát nézte.

D’Vire szép szál férfi volt. Magas, tele izmokkal. Szőkésbarna haja egyenesen omlott a vállára, rövid szálú körszakáll volt ajkai körül. Bal fülében arany fülbevaló. Égszínkék szeme hatalmas volt, de soha nem csillogott. Elnyelte a fényt. Rajta is látszott, hogy épp csak magára kapta a ruháit.

-         Világgömb? – kérdezte Rabora.

-         Ja, igen! – fanyalgott Tristana. – A híres Béke Gömbje! A Világgömb, ami békében tartja a Föld népeit!

-         Mi van vele? – kérdezte D’Vire. – Az istenek elhappolták a Dúlás Évében valakitől. És?

-         Az a valaki most vissza akarja szerezni – dühöngött Rabora.

-         Hogy megakadályozza a világuralmat, amit Krán tervez, és azt a pusztító erejű káoszt, amit a háború, és a megszállás okozhat – darálta Tristana.

-         Nem lesz háború?! – ordított Rabora. Aztán magát csillapította le azzal, hogy ezen már rég kidühöngte magát. – Szóval, ez a valaki az a vénség, Damar. Ő akarja a gömböt.

-         Akkor most azt kéred, hogy menjünk oda, kopogjunk be hozzá, és öljük meg, mi?! – háborodott fel D’Vire. – Ha jól tudom, Damar világmegmozgató erőkkel rendelkezik!

-         De be van zárva a tornyába! – suttogta Tristana kárörvendően. – És ezért elküldött valakit, a gömbbért. De biztos nem a tanítványát. Kettőt küldhetett.

-         Ennek a nőnek úgy vág az esze, mint a penge! – gyönyörködött Rabora. – Áldásom rátok!

-         Mindig megadod! – sóhajtott D’Vire. Rabora legyintett, hogy ne ezzel a témával foglalkozzanak.

-         Szépen elmentek Viadomóba, és megölitek őket – mondta.

-         Kiket? – kérdezte D’Vire. Rabora Khorra nézett. A szeme azonnal fellángolt.

-         Khor?! Kiket?!

Khor nem válaszolt. D’Vire fogta le Rabora lesújtani készülő kardot tartó karját.

-         Megvannak! Megvannak! – ordított fel Khor, olyan hirtelen, hogy még a hidegvérű Tristana is összerándult. – Egy…

Tristana belenézett a gömbbe. – Egy kurvának tűnő liba, és valami harcos egyén, de nagyon jóképű. Mi több…

D’Vire odaugrott a gömbhöz.

-         Azokat a combokat! – nyögte.

-         Azt a szempárt!

-         Azt a csajt előbb ágyba döntöm!

-         Ki ez a pasas? Muszáj megölni?

Rabora dühödten ordított.

-         Semmi kufircolás, és egyéb kilengés! Odamentek és megölitek őket!

Tristana elszakította a szemét a gömbről, és észrevette D’Vire szájtáti bámulását.

-         D’Vire!

-         Te is bámultad azt a ’hí, de nagy a pofám’ típus alakot! Akkor én mért ne bámulhatnám a csajt?! – háborgott D’Vire.

-         Tristana, D’Vire! – tajtékzott Rabora. – Előbb ott kell lennetek Viadomóban, mint nekik!

D’Vire átkarolta Tristana derekát, és kifelé indultak.

-         D’Vire?! – ordított Rabora.

-         Ott leszünk! – nyugtatta őt D’Vire. Kimentek a folyosóra, és gyorsan visszamentek D’Vire szobájába.

-         Rabora mindig fel tud valamivel húzni! – sziszegte Tristana. – Most épp azzal, hogy állandóan ordibált. Kész idegbaj az ipse!

D’Vire mögé térdelt, levette róla az inget. Végigcsókolta a vállát és a nyakát.

-         Ne legyél ilyen morci, pici cicamicám! – duruzsolta a fülébe. – Játszunk egyet cicamicám?

Tristana megfordult. – Játszunk! Édeset, érzékit, szenvedélyeset!

* * *

Viadomo felé menet elhaladtak Akra vára előtt. Este ugyanott álltak meg, ahol Ressa is Viadomóból jövet.

A lovak távolabb ittak a forrás-zuhatagból, Ressa viszont újra beállt a jéghideg zuhany alá. Levette a csizmáját, és Kaelről megfeledkezve majdnem a felsőjét is.

Kael a lány után ment, de néhány lépés után kiugrott a vízből. Lehuppant a földre és a görcsöt masszírozta ki a lábából.

-         Hogy bírod?! Már rég oda kellett volna fagynod!

Ressa mosolyogva megrántotta a vállát. Nagyokat kortyolt a vízből, és egy rést vélt látni a sziklafalban. Elég nagy volt, hogy még egy ló is átférjen. Gyorsan besurrant a résbe. Bokáig érő vízben ment előre, amikor már csak nedves homokot érzett a talpa alatt. Kiért a keskeny folyosóról, és egy olyan földalatti tóra bukkant, mint amit Alhalleo mutatott neki. Felsikkantott a gyönyörűségtől.

Gyorsan levette a többi ruháját és belemászott a vízbe. Mámorító fél órát töltött a kis tóban, amikor neszezést hallott. Észrevett még egy bejáratot, onnan jött a hang. Egy apró őzgida bukkant elő. Aztán egy hím szarvas. Mind a ketten odamentek a víz széléhez, és mohón ittak. Nem zavarta őket Ressa. Mikor befejezték az ivást, távoztak. Pár perccel később egy egész farkas horda tömörült a vízhez. A szomjukat oltották, a szájuk körül friss vér vöröslött. Ressa sóhajtva vette tudomásul a szarvasok végeztét. Aztán eszébe jutott Alhalleo megjegyzése.

„Azért látod gyönyörűnek, mert szereted. Ez mindennel így van. Gyönyörűnek tartom a természetet, mert szeretem.”

Azért látja a vizet gyönyörűnek, mert szereti? Vagy azért szereti, mert gyönyörű? Fura kérdések, válaszok nélkül. A farkasok még nem végeztek az ivással, de Ressa kimászott a vízből és visszavette hideg ruháit. Visszament a keskeny folyosón, ahol jött.

Kael apró kavicsokat dobált a vízbe. Mikor meglátta Ressát vizesen, csettintett egyet a nyelvével.

-         Tudtam, hogy bementél oda! – mondta. – És azt is tudtam, hogy ott bent levetted a ruháidat, de visszafogott az irántad érzett tiszteletem, és nem mentem utánad.

-         Rosszul hallottam? Azt mondtad, visszafogott az irántam érzett tiszteleted, és nem jöttél utánam? – hüledezett Ressa gúnyosan. Leült Kael mellé.

Kael önelégülten elmosolyodott. – Látod, bennem minden emberi érzés megvan!

-         Igen, benned aztán minden ott van! – mondta Ressa. – De… a szerénység nálad nem számít emberi érzésnek, vagy mi?

-         Áh, én aztán olyan vagyok, mint egy szende-szőke kislány!

-         És olyan beképzelt, mint egy szőrös majom!

-         Nem gondolod, hogy az ilyen csúfoldódásokhoz már érettek vagyunk?

-         De, csak szelíd akartam lenni! – mentegetőzött Ressa. – Vagy azt akarod, hogy azt vágjam a fejedhez: Egy mocsok, beképzelt barom vagy? De nem mondom ezt, mert még nem vagy egy mocsok, beképzelt barom. Vagy igen?

-         Én maga vagyok a megtestesült tökély! – ütött a mellére Kael.

-         Ja igen! – sóhajtott Ressa. – Ez kábé ilyen szöveg volt: Tavaly még beképzelt voltam, de most már tökéletes vagyok.

Kael felnevetett és Ressa is csatlakozott hozzá.

Ekkor két ló vágtázott el tőlük nem messze. Egy hófehér, és egy sárga, barna sörénnyel.

-         Nem látszanak fáradtnak! – ásított Kael.

-         A franc! Nem láttad mi volt a fehér ló farán? – kérdezte Ressa.

-         Nem nagy kedvem volt nézegetni. És ilyen sötétben nem is láttam semmit – rántotta meg a vállát Kael.

-         Egy Nardhur jel volt a farán – sziszegte Ressa inkább félve, mint dühösen. Kael hátrahőkölt.

-         Az egy Nardhur volt?!

-         Úgy látszik. Az ilyen jeles dögöket csak egy Nardhur ülhet meg! De Istenem! Mi a túrót keres itt egy Nardhur?! Tuti, hogy Viadomóba megy! Kael, kérlek, ne menjünk Viadomóba! – nézett rá esdeklő szemmel.

-         Figyelj cicám! Bemegyünk, ha nincsenek azok az alakok a fogadóban, nem várunk rájuk, hanem elhúzunk, így jó pici cicám?

-         A „pici” jelzőt hagyd el! – horkant Ressa. Távolabb húzódott Kaeltől és eldőlt aludni. Nagyon hiányzott neki Alhalleo.

-         Hé, Agressa…

-         Á-á-á! Semmi Agressa. Inkább Ressa, vagy Hart vagy a cicám!

-         Hé, Ressa! – Kael elmosolyodott. – Az a másik pasas, ki az?

Ressa felült. – Miért mondjam meg?

-         Csak érdekel. Ismerem?

-         Kael, ne érdekeljen!

-         Jó, nem fog! – adta meg magát Kael. – Bocs, hogy beletiportam az érzékeny lelkivilágodba!

Ressa felhorkantott, és visszadőlt. Hátára feküdt és a lombok között nézett fel az égre. A Hold vakító fehéren izzott sarló alakjában. Körülötte ragyogtak a csillagok.

Ressa most is gyönyörűnek látta, és most is gyűlölte. Nem bírt attól a gondolattól elszakadni, hogy ő valamikor ilyen pelyhes éjen gyilkolt volna. Újra elfogta az az önmarcangoló gyűlölet. És ezt már Alhalleo utáni vágya is tetézte.

Kael és Alhalleo annyira más. Nemcsak külsőre, de lélekben is, gondolta. Ez a nőimádó majom hol éri utol Alhalleot? Hol van Kael mindattól, ami Alhalleo?

Kusza gondolatai álomba merítették.