Mikor felébredt, az első gondolata az volt, nem ott van, ahol elaludt. Riadtan pislogott körbe, a földöntúli ragyogású hálóban. Fegyverei és csizmája, szépen elrendezve az asztalon voltak, és… most vette észre kivel hált egy ágyban. Kael karjában feküdt, valószínűleg úgy, ahogy elaludt. Kael pedig ebben a pillanatban kezdett ébredezni.

-         Szia, cicám! – motyogta álmosan, mikor megpillantotta Ressát, aztán újra lehunyta a szemét.

-         Kael…

Kael szeme felpattant és Ressára nézett.

-         Mégsem álom volt!

-         Micsoda?! – nézett rá lenézően Ressa.

-         Hogy lefeküdtünk! – nyögte Kael, mire Ressa felpofozta. – De… mégis!

-         Csúnya álmaid vannak! – lehelte Ressa, és visszahanyatlott a párnára. Kael vadító vigyorgás közepette magához húzta, és egy puha csókot adott a fülébe.

-         Akkor ne akard megtudni, milyen csúnya vágyaim vannak… – suttogta.

-         Sejtem! – nyögte Ressa. – Engedj el! Kael, eressz!

-         Várj még egy picit… – súgta Kael a nyakába.

-         Elég! Hagyd abba! – nyöszörögte Ressa, közben forró hullámként tört rá az a furcsa érzés. – Hallod?!

-         Nem, süket vagyok…

-         Mi a franctól vagy ennyire kanos?!

Kael a fejét rázta, majd Ressa kékesszürke szemébe nézett, ami vadul csillogott.

-         Te se épp úgy nézel ki, mint aki annyira tiltakozna, és nem élvezné a dolgot – mondta Kael pimaszul.

-         Egyáltalán nem! Hagyd abba!

-         Nem vagy meggyőző cicám! – lehelte Kael a fülébe. Ressa megborzongott a forró leheletétől. Lábaik összefonódtak, Kael lágyan magához húzta és egyre bátrabban csókolta a nyakát, és a kulcscsontját. Ressa hirtelen felsikított, felpofozta Kaelt és felugrott az ágyon.

-         Te perverz, számító, aljas dög! – kiáltotta kipirult arccal. Kael nevetve könyökölt fel, megfogta Ressa kezét és visszahúzta az ágyra. Ressa elütötte a kezét, hozzávágott egy párnát, és olyan hevesen hátrált el tőle, hogy leesett az ágyról.

-         Egy számító, aljas, nőbolond, beképzelt állat! – nyögte Ressa, feltápászkodott, és remegő lábakkal egészen a falig hátrált. – Nem fogsz elcsábítgatni! Nem, nem, nem! Én meg nem fogok a karjaidba esni! Nem, nem és nem! – kiáltotta Kaelnek, s mintegy magának is.

-         Sok a beszéd! Csak majd tettleg is legyél ilyen beszédes!

Ressa megrázta a fejét.

-         Nem Kael, nem! Nem fogsz elcsábítani! Szeretem Alhalleot, és ő is engem! Nem teszem mindezt fel azért, csakhogy neked jó legyen!

-         Na és D’Vire? – kérdezte Kael kajánul. Ressa elvörösödött.

-         Arcátlan fafej! Faragatlan dög! – kiáltotta. – Foglalkoznál azzal, hogy hol vagyunk!

Kael körbepillantott a szobában.

-         Tényleg, hol vagyunk?

Ressa a szemét forgatta. Épp a csizmáját vette volna fel, amikor az ajtó kitárult. Kael álla leesett, Ressa pedig elfelejtett levegőt venni.

Az ajtóban egy elf állt. Szőke, hosszú haja szabadon volt eresztve. Nagy, borostyánszín szeme áthatóan fénylett, magához vonzotta a tekinteteket. Arca gyönyörű, természetes, belülről fakadó szépség… Az idő nem hagyott rajta nyomot.

-         Azt hagyd! – mondta Ressának. Hangja lágyan csengett a némaságban. – Mindent hagyjatok itt, és gyertek velem. Kaptok ételt, italt és fürdővizet. Útközben mindent elmagyarázok! Gyertek!

Kedvesen rájuk mosolygott, és kisétált az ajtón. Kael és Ressa egymásra néztek, aztán mindent hátrahagyva utána siettek. Puha szőnyeggel borított padlón lépkedtek, kékes ragyogású folyosókon mentek keresztül.

-         A nevem Rialee. Ne haragudjatok rám! Én mondtam a tündérkéknek, hogy énekeljenek nektek altatódalt. Nem gondoltam, hogy bajt okoz, ha egy ágyban ébredtek. Sajnálom.

-         Azokat a pofonokat lehet is sajnálni… – morogta Kael.

-         Azokat a csókokat is!

-         Az előbb még élvezgetted őket, drága!

-         Miről beszélsz?! Én?!

-         Vagy nem is emlékszel arra a kéjes kis leheletre, ami elhagyta a torkodat? – kérdezte Kael kaján vigyorgás közepette.

-         Nem kéjelegtem, főleg nem te miattad! Sikítottam, arra tisztán emlékszem!

-         Sikítottál, igen… még mindig cseng a fülem… – tette hozzá Kael enyhe gúnnyal. – De mielőtt visongva kiugrottál volna az ágyból, kéjesen a fülembe nyögtél…

-         Nyögött a Halál! Még most fejezd be, mielőtt felhúzom magam!

-         Azt hiszed, hazudok?! – háborodott föl Kael.

-         Szóval, ez itt tényleg az Ezüst Palota? Tényleg itt vagyunk? – kérdezte Ressa, a fölháborodott harcosra nem is figyelve, Rialee-től.

-         Hol máshol? – mosolygott Rialee.

-         Akkor te egy ezüst elf vagy? – suttogta Ressa ámulva. Rialee nem válaszolt, helyette egy pihés levelekből szőtt függönyt hajtott félre, és bekísérte őket. A kékes ragyogás itt is elmaradhatatlan volt. Ressának már káprázott bele a szeme. A szoba közepén egy nagy asztal volt, tele étellel, borral, vízzel és gyümölcsökkel. Növények futottak fel a falakon, behálózva a padlót is. Apró, gyors röptű madárnak rémlő lények csipogtak az egyik sarokban, és néhány ékes színű virágtündér is szárnyalt körbe-körbe.

-         Üljetek le, és egyetek! Látom mennyire éhesek vagytok! – mosolygott Rialee és egy ajtóra mutatott. – Arra van a fürdő. Jó étvágyat, most magatokra hagylak titeket!

Búcsút intett nekik és kiment. Ressa és Kael egy emberként estek neki az ételnek, de egymáshoz nem szóltak. Kael nem nézett a lányra, csak az evésre koncentrált, mert már fájt a gyomra az éhségtől. Ressa viszont le se vette róla a szemét. Hol a szemére, arcába hulló egynéhány fekete tincsre, izmos karjára, kívánatos, cakkos ajkára nézett. Az étel csak másodszorra találta meg az utat a szájába.

„De mielőtt visongva kiugrottál volna az ágyból, kéjesen a fülembe nyögtél…” Nem kéjelgett ő Kael miatt! Nem sóhajtozott, nem nyögdécselt! Mi oka lett volna rá?! A nyakát érő csókok, vagy a kulcscsontját, vagy épp a vállát érők? Így visszagondolva borzong egész testében, szinte újra érzi Kael ajkát a bőrén. Testén végighullámzott az a furcsa érzés, forrón, mint Kael érintése és csókjai. Nos, lehet hogy tényleg a fülébe sóhajtottam egy érzékit…

Ezt a gondolatot követően félrenyelt saját bevallásától önmagának. Kael szemöldökét felvonva figyelte őt.

-         Mit csináltál? – kérdezte érdeklődve.

-         Félrenyeltem! – zihálta Ressa, mintha nem lenne nyilvánvaló.

-         Vak nem vagyok. De mitől?

-         Nem mindegy az?! Megyek lefürdeni, szia!

-         Álmodj királylány, én megyek!

-         Dehogy mész!

-         Tudod mit? Menjünk együtt!

-         Veled?! Soha!

-         Félsz tőlem?

-         Tőled?!

-         Nem mersz velem együtt fürdeni!

-         Dehogynem!

-         Na, akkor gyere!

Ressa megpróbálta kifürkészni a vadul csillogó szempárt és a kajánul vigyorgó arcot. Aztán hirtelen fölállt és elindult a fürdő felé. Kael csettintett a nyelvével és követte. Ajtót nyitott neki, előre engedte.

-         Kösz – pislogott Ressa, a harcos fogsorát kivillantva mosolygott. A fürdő meseszép volt. Közepén egy medence, tele lágyan fodrozódó vízzel. A medence közepén egy nagy gömb alakú szobor volt.

Lágy szellő fújdogált, a nap melegen ontotta fényét. A padlót puha növényszőnyeg fedte, a falakra is felkúszott, és beszőtte a plafont. Onnan földig érő indák lógtak, tele kehelynyi, érzéki illatú, vad színű virágokkal. Ressa kéjesen felnyögött a gyönyörtől, aztán csobogásra lett figyelmes. A falnál félrehajtott egy levélfüggönyt és megpillantott egy apró patakocskát, ami hajszálerenként folydogált egy kis katlanba. A lány a medence széléhez szaladt, leült mellé és belemártotta a kezét. Az enyhén hideg víztől gyönyörteli torokhangok hagytál el a száját, kiemelte a kezét onnan, ajkához érintette és lecsókolt róla pár gyémántragyogású cseppet.

Kael az ajtóból figyelte, és észrevett rajta egyfajta átváltozást. Mintha az a védőfal, ami eddig körülvette, és távol tartotta tőle… egyszerre megszűnt volna. Ressa felszabadultan mosolygott, szeme élénken, táncosan csillogott. Mikor vetkőzni kezdett, Kaelről teljesen elfelejtkezve, a fekete harcos elfordult. Azon törte magát, hogy mit csináljon. Ha a lánnyal tartana durván kihasználná, azt meg ő sem akarja. Tiszteli annyira őt, még ha ezt Ressa nem is veszi észre. Sőt… lehet, nemcsak mélyen tiszteli…

A víz csobbant és ő megfordult. Ressa nyakig a vízben volt, szőke hajzata körülötte kavargott a vízen. Kael nyúlt volna a kilincs után, de Ressa hirtelen megfordult.

-         Hova mész?

-         Ki.

-         Mert?

-         Mert inkább hagylak. Egyedül jobb neked…

-         Nem! Kael, te javasoltad! A te ötleted volt! Most meg itt hagysz, kimész?!

-         Jaj, Ressa…

-         Nem! Maradsz, és bejössz!

-         Ressa…

-         Kimenjek segíteni?!

Kael csak nézett, aztán elfordult, hogy menjen. Ressa minderre villámgyorsan válaszolt. Pillanatok alatt kint volt a medencéből, magára kapta a ruháit és Kael mögött termett. Lefogta a kezét és visszacsukta az ajtót.

-         Hülye vagy. Téged nem lehet megérteni! – lehelte döbbenten.

-         Nem értem miről beszélsz!

-         Arról, amit most művelsz és arról, amit ott az erdőben, és itt reggel csináltál! Azt hittem megint elfog az a hatalmas kéjvágyad, és habozás nélkül veted utánam magad! Aztán kijelented, hogy kimész, mondván egyedül jobb nekem! Hülye vagy!

-         Lehet. Nem tudom, mi van velem.

-         Én se. De tegyél ellene valamit, mert így nem lehet téged feltérképezni! Majd a víz kitisztítja a fejed. Gyere, segítek!

-         Miért akarod ennyire? – nézett rá Kael. Ressa elmélyedhetett a méregzöld szempárban. Méregzöld?! Kael szeme most nem csillogott, komoly volt, kérdő. Akkor is ilyen volt a pillantása, mikor en-Rion vezette őket Lanibaldba. És biztosra vette, hogy mikor az Imagiro-zuhatag alól kijött, akkor se lehetett más a szeme.

-         Nem is tudom… Felcsigázott a tekinteted… Talán.

-         A tekintetem?

-         A szemed, igen.

Ressa a medencéhez húzta. Ott megszabadította az ingjétől.

-         Várj! Így mindketten jól leszünk… – mondta Kael.

-         Nem is akartalak tovább ruhátlanítani!

-         Akkor miért indult lefelé a kezed? Vagy ez se tűnt föl?

-         Kael, ez merő véletlen! – Elhátrált a harcostól és a vízbe ugrott.

Lemerült a víz alá és akkor vette észre, hogy a medence falán mozaikból minták vannak kirakva. Kisebb nagyobb halak, hínárok, amik a hasukat csiklandozzák. Rákok csattogtatták az ollójukat, kemény páncélú ráérősen úszkáló teknősök méltóságteljesen hajtották magukat. Megérintette a mozaikot, és végighúzta a rajta kezét a halaktól a teknősökig. A mozaikvilág életre kelt, megelevenedett.

Ressa tovább úszott egy másik mozaik ábrához. Hatalmas, tátott szájú, hullámos hátú kagylók voltak a fenéken, hínárok között. A kagylókban, puha rózsaszín nyelvükön különös lények ültek. Testük alsó része haléhoz volt hasonló. Mindnek más-más színű volt az uszonya. Az egyiknek világoszöld, másiknak kék, vagy vöröslő színű. Pikkelyeik lágyan, ezüstösen visszacsillantották a fényt. Testük másik fele emberi volt. A női lények se hordtak semmi felsőt. Karcsú derekuk, gömbölyű válluk, törékeny, kecses karjuk volt. Hajuk hosszú volt, egyenes, göndör, hullámos, különböző színű. A férfi lények pedig izmosak voltak, uszonyaik erőteljesebb. Ressa sokáig kutatott a legendabeli lények után, míg megtalálta a nevüket. Sellők. Ezt a mozaikot is életre keltette.

A további mozaikokon vérszomjas cápákat, polipokat keltett életre. Víz alatti várost ébresztett fel, fuldoklót engedett tovább fuldokolni.

Légszomjasan robbant fel a vízfelszínre. Fölfeküdt rá. Végtelen nyugalmat érzett. Volt valami a levegőben, és a vízben, ami ellazította. Vagy csupán a tudat üresítette ki, hogy víz közelében van, az Ezüst Palotában, az ezüst elfek lakhelyén.