Tristana nem válaszolt semmit. Hol Ressával nézett farkasszemet, hol Kaellel. És végül elvette a kardját Ressa arca elől. Mind a két kardját Kaelnek szegezte.

-         Na lássuk, te mi tudsz, szépfiú! – mondta.

-         Te leszel az egyetlen nő, aki nem örül annak, hogy közelebbről megismert.

-         Jaj, így is én vagyok az egyetlen! – sóhajtott Ressa. – Nézz a Hófehérkére! Alig várja, hogy hozzád simulhasson!

Hirtelen felugrott, kirúgta Tristana baljából a kardot. Tristana rávillantotta a szemét, Kael pedig ezt kihasználva rátámadt.

-         És mi? – búgta D’Vire.

-         Háromig számolok. Ha háromra nem veszed el a tőrt a nyakamtól… – A kardját leszúrta a földbe és egy másik tőrt vett elő. –,elbúcsúzhatsz a férfiasságodtól!

-         Vicces vagy cica!

-         Egy…

-         Nem lesz elengedve a nyakad! – búgta a pasas.

-         Kettő…

Ressa D’Vire ágyékának feszítette a tőrt. A férfi hátrahőkölt, de a tőrt nem vette el a nyakától.

-         Csak blöffölsz!

-         Úgy nézek én ki? Kettő és fél…

-         Nem teheted!

-         Nem? Kettő és háromnegyed…

-         Nincs jogod!

-         Jogom? Már hogyne lenne jogom! Há…

D’Vire úgy ugrott el tőle, mint a tűztől. Ressa elrakta az egyik tőrt és felvette a kardját. Megfordult.

-         Megtetted volna? – kérdezte D’Vire. Egyik kezéből a másikba dobálta a kardját, mintha próbálgatná.

-         Meg! Nyugodt szívvel és lélekkel. De eddig mindenki elengedett az egynél – mutatott még az ujjával is.

Ugyanúgy, mint Tristanánál, felmérték egymást.

D’Vire jóképű pasas volt. Szőkésbarna haja a válláig ért, szeme égszínkék volt, de elnyelte a fényt, nem csillogott. Szája körül rövidre nyírt körszakáll. Az egyik fülében egy aranyfülbevaló is volt. Egy apró karika.

Egy fekete bőrnadrágban volt, fekete csizmával. Bőrből való sötétbarna inge alatt megcsillant egy medál.

Ressa több sérülést is látott rajta. Az alkarján, a lábszárán, és persze a nyílvesszője nyomát.

-         Kael – bökött az alkarjára a kardjával. – Kael – a lábszárára – Ó, és én! – bökött a nyílvessző helyére.

-         Igen, ezt még visszakapod cica!

-         Nagyon vissza akarom kapni! – kacérkodott Ressa. D’Vire nekitámadt, és belevágott a bal combjába. Ressa felsikkantotta és térdre esett.

-         Kár! Gyönyörű combod van! – búgta D’Vire a fülébe. Ressa viszonzásul beverte az orrát. Fél térden harcolt tovább.

-         Ki küldött? – nyögte.

-         Shadon kráni ura. Ramirez Rabora, cica – mondta D’Vire és a földre taszította a lányt. Fölé térdelt, az egyik tőrjével le akarta döfni, de Ressa ép lábával lerúgta magáról. Felállt, egy fának támaszkodott, de emiatt nem tudta használni a fegyvereit. D’Vire hozzátapadt, és megszorította a fájó combját. Ressa felkiáltott, és heves rugdalózásba kezdett. Hogy lenyugodjon, egy tőr pengéje feszült a nyakához.

-         Máris milyen jó kislányok lettünk! Egy éles kis fegyver mi mindent bír megtenni. Nem igaz? – kérdezte kajánul D’Vire.

Kael és Tristana csak kóstolgatták egymást. Egymásnak ugrottak, néhány kardcsapás után eltávolodtak egymástól.

A következő csapásnál Kael kigáncsolta a Nardhurt, fölétérdelt és ráhajolt az ajkaira.

-         Ugye nem örülsz? – suttogta Kael.

-         Viccelsz?! – lehelte Tristana. Kael megfogta a hófehér hajat.

Föltérdeltette a lányt is.

-         Egy csók neked belefér? – kérdezte Kael.

-         Mindig!

Kael magához simította a lányt, és megcsókolta, közben Ressát és D’Virét figyelte. Tristana elgyengült, elejtette a fegyvereit. Megüresedett ujjait Kael hajába túrta.

Kael hevesebben csókolta őt, majd megfogta hosszú haját és Tristana nyaka köré tekerte. A Nardhur hitetlenkedve nézett rá, de nem szólt semmit.

-         Álljunk fel nyuszibaba… – suttogta Kael.

Felálltak, és közelebb léptek D’Viréhez és Ressához.

-         D’Vire, be lehet fejezni Ressa fogdosását!

-         Bárcsak inkább fogdosna! – zokogott fel Ressa. Már nem volt ereje ahhoz, hogy megtámassza magát, és lényegében csak D’Vire tartotta talpon.

-         Hé, öreg! – kiáltott Kael. – Hátrálj el tőle, mert bajban leszünk!

-         Miért kéne?

-         Nézz hátra! – nyögte fulladozva Tristana. D’Vire hátranézett, és dühödten hátrált el Ressától. Ressa félájultan támolygott egy darabig, és hirtelen négykézláb esett.

-         Kael! – nyögte. Kael egyből kapcsolt, hogyha Ressa hamarosan nem kap vizet, meghal.

-         D’Vire, jó a szajhád! – mondta Kael, és enyhén megharapta a Nardhur vállát. – Hol szedted fel?!

-         D’Vire! – toporzékolt Tristana.

-         Tudod mit? Nem fojtom meg a csajodat, ha idejössz!

-         Mi bajod?

-         Gyere ide, vagy a csajod kéklő arccal fog megfulladni!

-         D’Vire!

D’Vire habozott. De amikor Kael a kardját is Tristana nyakának szegezte, megindult.

-         Jó kutya! – vigyorgott Kael. – De én úgy tartom, hogy az a kutya, aki hallgat a sintérre, az hülye!

 A kardmarkolattal halántékon vágta D’Virét.

-         Te! Te aljas kis patkány! Alattomos féreg! – zihált dühösen Tristana. – Eressz el! Engedj már el!

-         Nanana! Az előbb nem voltál ilyen rideg! – vigyorgott Kael. Letekerte a hajat a nyakáról, és helyette a kardot nyomta oda.

-         Az az előbb volt! – dühöngött Tristana.

-         Nézz hátra szívecske! – kérte Kael. Tristana hátranézett, és ajka egyből rátapadt Kaelére. – És most legyél jó kislány, és ápold alélt harcosod!

Elengedte Tristanát és a földön fekvő Ressa mellé térdelt. Nem lélegzett.

-         Ó, jaj! Ez nem jó! – nyögte Kael. Odafüttyentette magához a lovát, Ressával a karjában felugrott rá, majd a fekete csődörre nézett. – Hé, paci! A gazdi bajban van! Hol van víz?

A ló rögtön elvágtázott, Kael utána. Hátra sem nézett Tristanara és az ébredező D’Virére.

A fekete ló egy régen nem járt ösvényen vágtázott előre. Kael lassabban haladt a földből kiálló gyökerek, és az ösvényre lelógó ágak, indák miatt. Csakhamar már ő is vízcsobogást hallott.

Még nem is ért ki a dzsumbujból, és a lova belezuhant a tóba. Ahogy felvergődött a felszínre észrevette, hogy a tó csak úgy elkezdődött, nem volt semmilyen part, vagy legalább valami lejtő. Ressa még mindig nem lélegzett. Kael kezdett megijedni.

A fekete csődör és Kael lova kimászott a vízből, Kael pedig azzal szenvedett, hogy Ressa fejét valahogy a víz felett tartsa.

Megkönnyebbülten felnyögött, amikor Ressa mellkasa felemelkedett, majd lesüllyedt; és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, hogy Ressába kezd visszatérni az élet.

-         Kael! – nyögte Ressa alig hallhatóan.

-         Jó, nincs semmi baj! – suttogta Kael, kisimította Ressa arcából a vizes tincseket, és belemosolygott a kékesszürke macskaszemekbe. Ressa homályos tekintettel nézett a smaragdzöld szemekbe. Sajgott a feje, a combja és hányingere volt.

-         D’Vire! – lehelte hirtelen. Kael háta mögött ragadt a szeme.

-         Mi?

-         D’Vire! – nyögte újra. Kael követte a pillantását, és megpillantotta D’Viret, ahogy felajzza Ressa íját. A halántékán vér vöröslött, és dühödten vette célba őket.

A nyílvessző elpattant a húrról, Ressa felkiáltott, vele együtt Kael is.

A nyíl Ressa kulcscsontja alá fúródott. Körülöttük pirosra színeződött a víz.

-         Kapaszkodj meg valamelyik ágban! – mondta Kael, és kiugrott a vízből. Megindult D’Vire felé, de az egyik fáról leugrott Tristana. Kael reflexszerűen emelte a kardját.

-         Már megint te?!

-         Igen, szépfiú, már megint én!

Heves harcba keveredtek. D’Vire odament Ressához, és kihúzta őt a vízből.

-         Visszakaptad! – búgta, és beletörte a vashegyet a sebbe.

Ressa felkiáltott, térdre esett, és fájdalomkönnyek csillogtak a szemében. D’Vire eldobta a feleslegessé vált fadarabot, és ráérően lóbálta a kardját. És mindig visszatartotta Ressát, ha ő éppen a vízhez ’kívánkozott’. Játszadozott vele.

És hirtelen egy tűzgyűrűben találta magát. A perzselő kör még Tristana körül is fellángolt. A több méteres falon sehol sem lehetett kitörni.

Ressa köszönetet mondott Arelnek, és belezuhant a vízbe. Mohón kortyolgatta, és utána csak feküdt rajta. Kael beugrott mellé, megnézte jól van-e, majd kimászott a partra.

-         Nem tudod, ki csinálta a tüzet? – kérdezte.

Ressa a fejét rázta.

Tristana és D’Vire tehetetlenül ültek a kör közepén. Megrezzentek a bokrok, és előlépett egy alacsony termetű, aszott arcú vénasszony.

Nyakában talizmánok, csontokból nyaklánc, és más varázserejű mütyür.

-         Erre gyertek! – cincogta egérhangon. – Fogd meg a lányt, és gyere utánam!

Kael nem mozdult, csak bámult.

-         Gyere! – cincogta a vénasszony. Kael tétován kiemelte a vízből Ressát, és a karjába kapta. Az öregasszony elindult.

-         Cicám?

-         Menj! – suttogta Ressa. Kael elindult, a lovak utána.

Jó egy órán át kutyagoltak, amikor megálltak egy évezredes tölgynél.

A boszorkány hatalmas tábortüzet varázsolt.

-         Két tőrödet tedd bele a tűzbe! – mondta Kaelnek.

Ő először Ressát tette le a puha avarba, majd csak azután tette meg, amit a boszorkány kért.

A boszorkány letérdelt Ressa mellé. Ressa belenézett a smaragdzöld szempárba, a vörös hajzuhatagra nézett, majd a karomszerű körmökre.

-         Mit… akar?! – zihálta.

-         Segíteni.

-         Akkor adjon vizet! – zihált Ressa.

-         Az egyik szülőd vízlény lehetett. Melyik?

-         Vízlény? Mi a… semmit nem tudok róluk! – nyögte Ressa.

A boszorkány csak elmosolyodott. Két órán át nem is szólt hozzájuk. Kael ez idő alatt Ressában tartotta a lelket.

-         A két tőr most már jó! – mondta a boszorkány, kiemelte a tőröket a tűzből. A penge sárgára forrósodott. – Fogd meg! – nyújtotta Kaelnek.

-         Eszénél van?!

-         Fogd meg! Nem égeti a kezedet!

Kael ráfonta a tenyerét a markolatra.

-         Te fogod kiszedni a nyílhegyet! Ezekkel!

Ressa felzokogott. Az asszony óvatosan letolta a ruhája pántját, letörölte a vért, így tisztán látszódott a seb.

Ressa újra felzokogott. Kiverte a hideg veríték, de közben majd’ megsült. Szőke haja tincsekbe ragadt, a nyakára, az arcára tapadt.

-         Cicám…

Kael kisimította az arcából a tincseket és megcsókolta a homlokát.

Ressa teste megvonaglott, ahogy a két sárgán izzó penge a sebbe mélyedt. Ressa belemarkolt a földbe, száraz leveleket szorított görcsösen, a szemét összeszorította, de zokogott.

-         Kael! – kiáltott egyszer zokogva.

A teste újra megrándult, megvonaglott, és halk sikoly közepette a nyílhegy kikerült a sebből.

-         Kael! – zokogott Ressa. – Kael, Kael!

-         Hé, itt vagyok! – csendesítette őt Kael. A két tőrt, és a nyílhegyet odaadta a boszorkánynak, aki eltűnt az erdőben. Megszorította Ressa kezét. – Vége!

Fogott egy vizes kendőt, ami oda volt készítve, és Ressa arcát kényeztette vele. Ressa valósággal hozzádörgölőzött a vizes kendőhöz.

-         Még! – sikkantotta kéjelegve.

-         Ressa?!

-         Kérlek! Imádom a vizet, kívánom, kell! Kael, csak egy kicsit! – nyögdécselte Ressa. Kael elvigyorodott, a vizes kendővel végigsimított Ressa arcán, nyakán, a combjain, a vállán, a karján, a mellrészénél, és újra a nyakán.

Visszajött a vörös hajú boszorkány, kezében két üvegfiolával.

-         Itasd meg vele – mondta, és a kék üveget nyújtotta. Kael megitatta Ressával. –, ezt meg majd én…

Az átlátszó fiolának tartalmát a sebbe öntötte, varázsigét mondott, és bekötözte a sebet.

-         Mi volt az az ital, amit megivott? – kérdezte Kael gyanakvóan.

-         Nem méreg – zárta le a meg nem kezdett beszélgetést a boszorkány.

-         Kael… – csuklott egyet Ressa. – Tök jól érzem magam! – Ressa átszellemült arccal meredt fel az égre. – Akkor is utálom! Még amikor ilyen ké-ék! – énekelte.

-         Most mi baja? – hüledezett Kael.

-         Kicsit részeges lett a bájitaltól, amit kapott.

-         És ugye elmúlik?

-         Kialussza magát és nem lesz semmi baja. Csak egy kis másnaposság, semmi komolyabb.

-         Kezdem é-érteni-i, hogy mié-ért nem bukna-ak rád a-a nők! – dalolt Ressa, és ránézett Kaelre. Kael sértődötten húzta fel az állát.

-         Ó, igen? Na és miért?

-         Mert a beceneved Iqnuko… – zümmögte Ressa.

-         Kérem, asszonyom! Inkább altassa el! – rimánkodott Kael. A boszorkány csak rámosolygott, majd eloltotta a tüzet. – Akkor leütöm!

-         Lelked rajta, édes fiam!

Kael ledöbbent. Ressa tovább dalolt, aztán elkezdett nevetni valamin, és nem bírta abbahagyni.

-         Ressa, cicám! Könyörülj, és nyugodj le!

-         Nem fog! – biztatta a boszorkány.

Ressa felült, és úgy kacagott tovább, majd már sírt is, és végül keserűen zokogott.

-         Vigasztald meg gyorsan, ha nem akarsz a zsebkendője lenni!

-         De mi baja?!

-         Az lényegtelen! Csak mondogasd neki, hogy minden rendben lesz, semmi gond nincs, hogy te vigyázni fogsz rá, és hogy mindig ott leszel mellette.

-         Na, igen! – sóhajtott Kael. – Az utolsó kettőtől lesz a legvidámabb!

De azért megpróbálta, és bevált. Ressa kezdte abbahagyni a szomorkodást, és az értelmetlen zokogást. Kael még megpróbálkozott azzal is, hogy ő ott lesz, és vigyázni fog rá. Csodák-csodájára Ressa szívből jövő hálálkodásba kezdett.

-         Te olyan rendes vagy velem – szipogta. – Kedves vagy, és jóképű! És megvigasztaltál, mert olyan rendes vagy! Köszönöm, és ezért én… ezért én most megcsókollak – tette hozzá suttogva, keresztbeálló szemmel. Odahajolt a döbbent Kaelhez, összeért az ajkuk, de Ressa félálomban dőlt el az ölében. Kael a levegővel fejezte be a csókot.

Visszafektette Ressát a helyére, és rábámult az égre csodálkozó arcra. Elmosolyodott. Ressa levette a tekintetét az égről, és Kaelre nézett. Keresztbe álló szeme megnevettette Kaelt, de Ressa ezt nem tudta mire vélni.

-         Most… megengedem, hogy megcsókolj! – jelentette ki. – De csak most, soha többé máskor nem!

-         Ilyen feltételeket szabunk?! – nevetett Kael.

-         Feltétel?! Én engedélyt adtam!

-         Engedélyt?! – nevetett Kael, ráhajolt Ressa ajkára és suttogóra fogta a hangját. – Nekem nem kell engedély a csókodhoz…

-         De! – suttogta Ressa. – Az enyémhez kell, te beképzelt szőrös majom!

Kael felnevetett, majd megcsókolta Ressát. Túl hosszan, és túl elmélyülten, de Ressa nem tett ellene semmit. Vagy lehet, hogy a bájitaltól nem tudott. A részegítő mellékhatás teljesen leblokkolta az ép elméjét.

Mikor elvált az ajkuk, Ressa anyukásan megfenyegette az ujjával.

-         Ilyet soha többé… sohase már! – mondta.

-         Nem akarsz aludni?!

-         Nélküled! – jelentette ki Ressa. Kael döbbenten nézett rá, majd elhúzódott tőle. Ressa átfordult a hasára. – Tudod, nem minden nőt érdekel az, ami te vagy! – ásított.

-         Mit mondtál?! – kapta fel a fejét Kael.

-         Jóccakát! – szuszogta Ressa és elaludt.

-         Hülye szuka! – morogta Kael. Kérdezni akart valamit a boszorkánytól, de az nyomtalanul eltűnt.