Reggel csak úgy felébredt. Ásított, kinyújtózkodott és felült. Sajnos egyből Kaelt pillantotta meg. A zuhatag alatt állt, felső nélkül. Ressa tehát lemondott arról, hogy reggeli potyafürdőt vesz.

Felállt és egy közeli meggyfához lépett. Felmászott rá, és keresett egy olyan helyet, ahonnan kényelmesen ellásson messzire, és közben a meggyet ehesse.

-         Cicám! Hol vagy?! – kiáltott Kael. – Ideje indulni!

Ressa leugrott a fáról.

-         Hogy tudtál kijönni onnan? – kérdezte egyből Kaelt. – Azt hittem jégszoborrá fagytál. Vagyis reméltem!

-         Most mit kell nekem ugrani?!

-         Inkább menjünk! – dohogott Ressa. Magához hívta a fekete csődört és felült rá. Kael odament a sajátjához, és a nyergébe lendült.

-         Mi bajod van?!

-         Semmi, jó?! Csak… csak menjünk már!

-         Igen azt vettem észre. És mi az a semmi? – firtatta tovább Kael.

-         Olyan dolog, amihez semmi közöd! – kezdte felemelni a hangját Ressa. – Nem azt mondtad, hogy dolgod van a Véres Baltában?

Kael úgy nézett végig rajta, mint ahogy a hülyéken szokás. Aztán elvágtázott.

-         Elegem van már! Damar, könyörülj! Nem is Damar, hanem Arel! Arel, könyörülj nekem! – nyögte Ressa, és Kael után vágtázott.

Délután megérkeztek Viadomóba. Az egyik egy papírlapot bámult, és utána Ressát. Ressa rávillantott egy kacér mosolyt, és továbbmentek.

-         Kael, szerintem azon a képen az én arcom volt! – suttogta Ressa riadtan.

-         Ott a nardhuri ló! – nyögte Kael, és ez egyik elegánsabb fogadó felé mutatott. A ló dühödten robbant ki az istállóból.

Ressa szeme egyből rásiklott a Nardhurok jelképére a farán. Fekete festékkel pingálták rá a hófehér szőrre, beleégetni nem volt szabad.

-         Ne várjuk meg a gazdáját! – javasolta Ressa.

Kael helyeslően bólintott. Lassú ügetéssel elmentek a város másik felébe, ahol a Véres Baltához címzett fogadó állt. Egy piszkos kis kocsma volt, kopott cégérrel.

-         Tudod mit? Én be se megyek veled! – mondta Ressa, amint meglátott egy agyba-főbe püfölt vendéget az ajtó mellett.

-         Á, igen! Akartam is mondani, hogy jobb, ha te inkább kint maradsz! – jutott az eszébe Kaelnek. Ressa rábámult, ő pedig bement a kocsmába. Tíz perc sem telt bele, Kael önelégülten kilépett a kocsmából.

-         Na, minek örülsz?

-         Ott volt az a másik társaság is, és hajbakaptak azon, hogy melyikük verjen meg előbb. Így egymást döngölik a földbe.

Bentről dulakodás, ordibálás hallatszott.

-         Mehetünk cicám! – vigyorgott Kael. – Irány Anuria!

-         A cicusnak a bitó! – dörrent mögöttük egy mély hang. Ressa megfordult, és ijedtében lefordult a lóról. Az egész helyőrség jött azért, hogy őt letartóztassák és elvigyék. – Gyerünk kislány!

Kael a parancsnok elé állt. – Miért kéne őt bevinni?

-         A kiscica fejére jókora összeget tűztek ki!

-         Miért gondolják, hogy ő az?

Az egyik őr előhúzott egy lapot, és Kael elé tartotta. A lapról Ressa mása nézett vissza rá.

Ressa átkukucskált a válla fölött.

-         Százezer arany?! – ujjongott. – Százezer arany jár annak, aki elfog?!

-         Büszke vagy rá?! – dörrent rá a parancsnok.

-         Százezer aranyra?! Persze! Nem minden nap esik meg az emberrel, hogy százezer aranyat tűznek ki a fejére!

-         Hozzátok ide! – adta ki a parancsot a parancsnok.

Öt katona megindult felé, de Kael megragadta Ressa kezét, a lovakat behajtotta a katonák közé, és ők meg beugrottak a kocsmába. A verekedők nem is törődtek velük. Gyorsan átvágtak a tömegen, és kisurrantak a hátsó ajtón. Egy sikátorba jutottak, onnan kisurrantak az utcára. A katonák mögé kerültek.

-         Gyerünk cicám! Futunk egy jót! – lehelte Kael.

-         Utánuk, elkapni őket! – ordított a parancsnok. Kael és Ressa beszaladt egy kis utcába, a katonák utánuk loholtak. A kis utcából egy takaros térre jutottak. Elvegyültek a tömegben és egy csendes utcába szaladtak, ahol nem járt senki.

Reményeik szerint így lerázhatták a katonákat. Egy nagy ház előtt rohantak el, amikor Ressa megtorpant, és a mögötte haladó Kael felsőjét is megragadta.

-         Mi az?!

-         Ez egy árvaház! – suttogta Ressa és bebámult az egyik nyitott ablakon. Tíz-tizenöt gyerek ült és a mesélő nővért hallgatták áhítatosan. Alig lehettek hét évesek. – Ezt a mesét soha nem hallgattam végig!

-         Miért? – kérdezte Kael, és ő is benézett.

-         Leomlott az árvaház, mielőtt vége lehetett volna a mesének. Pont akkor támadták a várost – lehelte Ressa.

-         Árvaházban nevelkedtél?

Ressa bólintott. És hallgatták a mesét. De megzavarta őket a fegyvercsörgés.

-         A franc! – kiáltott Kael.

-         Menjünk be! Beengednek! Beengednek Kael, én tudom! – mondta Ressa. Odaugrott a bejárathoz, és benyitott. Gyorsan besurrantak, és egy vörös sörényű kislány ugrott hozzájuk. Levélzöld szemével szinte felfalta őket.

-         Gyertek! Gyertek! Már vártuk, mikor jöttök be! Erre, gyertek!

Nevetve elszaladt. Kael és Ressa utána.

-         Milyen finomság lesz belőle, ha megnő…

-         Liliom-tipró! – sziszegte Ressa dühösen.

-         Csak azt…

-         Ne mond újra!

Beértek abba a terembe, ahol a mesélés folyt.

A gyerekek egy nagy szőnyegen ültek törökülésben. Szanaszét játékok, képeskönyvek. Még több játék volt a polcokon. Színes festmények díszítették a falakat. Az egész terem olyan játékosnak és boldognak tűnt.

Az idős nővér rájuk mosolygott, és kérte őket, üljenek le valahova. Ők leültek a terem végébe.

A vörös hajú kislány közéjük ült, mindkettőjükre ránevetett. A mese ment tovább. A vörös kislány teljes figyelmét a mesének szentelte.

A mese végén a kisgyerekek mind boldog ujjongásban törtek ki. Az idős nővér felállt.

-         Pár percre itt tudtok még maradni? – kérdezte Kaeltől. Ő bólintott. A nővér kiment a szobából.

-         Tudod, kire hasonlítasz? – kérdezte a kislány Kaelt, megbökve izmos karját. – A bátyámra! Ő is ilyen erős volt, és jóképű, mint egy herceg!

-         Hallod cicám? – kérdezte Kael mosolyogva. – Mint egy herceg!

-         Csak el ne szállj magadtól! – fintorgott Ressa.

-         Te meg egy hercegnő vagy? – kérdezte egy kisfiú. Ressa rámosolygott, de mielőtt válaszolhatott volna egy másik fiú válaszolt a kérdezőnek.

-         Ha hercegnő lenne, akkor nem viselne fegyvereket! Nézz rájuk! Ők harcosok!

Ressa felnevetett.

-         Jó volt öcsi! – vigyorgott Kael.

-         Megfoghatom a kardodat?

Kael lecsatolta az övéről a kardját és átadta a kisfiúnak. A fiú lelkesen próbálta emelgetni a kardot.

-         Ha megnövök, én is harcos leszek! – mondta. – Szőke hajú hercegnőket fogok megmenteni! Sárkányokat fogok legyőzni!

És felbukott a kardban. Visszaadta Kaelnek a kardot.

-         Tényleg hasonlítasz a bátyámra! – mondta újra a vörös kislány. – Még a hangod is!

-         Mi a neved?

-         Ariana.

-         És mi történt a bátyáddal?

-         Elment. Már vagy egy éve. Azt mondta, elmegy harcolni háborúba, és ha majd visszajön, minden újra a régi lesz – lelkendezett a kislány.

-         Háború? Egy éve? Hiszen 10 éve nem volt háb… – Aztán leesett neki. – Az a háború! Igen már eszembe jutott! Nagyon kemény harc, és hosszúra elnyúlhat még! Egy életre, talán! Az egy nagyon hosszú háborúnak néz ki…

Ressát közben bevették játszani. Ressa nevetett, és még a könnye is kiserkent örömében. Ariana és még három lány énekelte hozzá a dalt.

Kael odasétált az ablakhoz, kinézett a csendes utcára. Két ember közelített. Az egyiknek combközépig érő matt fényű, hófehér haja volt. Ez egy nő lehetett; a másik pedig egy férfi kinézetű, szőkésbarna hajjal. Ahogy közelebb értek, Kael kivette a lány arcán a fehér jelképet. Ugyanaz volt rajta, mint a ló farán. A Nardhur. Kael ereiben megfagyott a vér.

Gyorsan megragadta Ressa karját.

-         A Nardhur jön! – lehelte. Ressa arcára ráfagyott a boldog mosoly.

-         Ide?!

-         Ide!

A nővér épp ekkor jött vissza. Ressa és Kael az ablak mellé simultak, amikor a Nardhur és társa elhaladt az ablak előtt.

Ressa sietve adott egy-egy puszit a fiúk arcára, Kael meg kezet csókolt a lányoknak.

Kiugrottak az ablakon és elsiettek. A Nardhur kint ált az ajtó előtt.

-         D’Vire! – kiáltott. – Ők azok!

-         A franc! – kiáltott egyszerre Kael és Ressa. Elkezdtek rohanni. Berohantak a tömegbe. Átvergődték magukat katonákon, és rohantak tovább. Szekereket, embereket, árusokat és bódékat kerülgetve. Kael füttyentett egyet, mire megjelentek a lovaik. Futtukban felugrottak rájuk, és vágtában hagyták el a várost.

Lovaikat ügetésre fogták.

-         A vörös kislány, Ariana. Őt nagyon sajnálom. Úgy tudja, hogy a bátyja háborúban van – sóhajtott Kael.

-         Kidobta?! – hüledezett Ressa.

-         Lehet valaki…

-         Kael, ne most tárgyaljuk ki! – nyögte Ressa. A városból kivágtázott két ló. A fehér nardhuri és a sárga ló.

Vágtába hajszolták lovukat. Ressa felfűzött az íjára két nyilat. Hátrafordult és lőtt.

-         Majdnem! – kiáltott Kael. Ressa újra lőtt. – Nagyon mellé!

-         Örülnék, ha nem kommentálnád! – csattant fel Ressa és vaktában újra hátralőtt.

-         Hé, ez talált! A pasas kulcscsontját találta el!

-         Az is elég! – mondta Ressa. Kael előhúzta a kardját és megállt. – Kael?!

Ő is megállt, és az üldözőik is. Fegyver csillant a kezükben. Ressa előhúzta a saját kardját. Aztán egy nyilat fűzött az íjára és a nardhuri ló lába elé célzott. A ló felágaskodott, és dühösen tiporta össze a nyílvesszőt.

Ressa eltette az íját. A Nardhur és a férfi megcsókolta a csuklója külső felét, majd a belső felét a szívére tette.

Kael és Ressa egymásra nézett. Nekik is illene egy rituális mozzanat. Ressa megcsókolta az öklét és a szívére emelte, és ezt megcsinálta még kétszer. Kael is elismételte.

A szemközti két ló egyszerre indult meg. Kael és Ressa is elindították lovaikat. A Nardhur és Ressa egy kicsit előbb ütközött meg. Mindketten leestek a lovaikról. Felálltak.

-         Kicsit bántó volt, ahogy viselkedtetek velünk – jegyezte meg a Nardhur. – Kicsit?! Mélyen meg vagyunk sértve!

Kael és a másik férfi is összecsapott, de ők lovon maradtak. Ressa végignézett a Nardhuron. Hófehér haja matt fényű volt, a combja közepéig ért, és elnyelte a fényt. Mandulavágású szeme ibolyaszínű volt, fehér szempillákkal. Egy térdig érő, sötétbarna bőrnadrágban volt. Vörösesbarna felsője ujjatlan volt, az is bőrből. Oldalán két kard, és pár tőr.

Látszólag ő is azzal foglalatoskodott, hogy felmérje Ressát. Kiszúrta a keresztet.

-         Minek hordod? Manapság már az a divat, hogy több istenben hiszünk!

-         De Arel az én istennőm!

-         Jó picinyem, azt ajánlom, köss vele békét, mert hamarosan látod majd! – sziszegte kajánul.

-         Én meg azt, hogy fogd le a gebédet, mert a lovam nem nagyon van oda egy nardhuri fajzatért! – vetette oda Ressa, amikor meglátta, hogy a fehér ló a fekete csődöre előtt illegeti magát.

A nardhuri sértetten rontott Ressára. Ressa kitért a penge elől, és újra kitért. Aztán amikor ő támadt, beszélgetni kezdett.

-         Ismerkedjünk! Mi szólsz Hófehérke? – A pengét a nardhuri nyakának nyomta. A ’Hófehérke’ elrúgta magától és rávetette magát.

-         Tristana vagyok, és te?

-         Agressa Hart, Ressa, Hart. Mindegy hogy szólítasz! Csak Agressa ne! – nyögte Ressa és lerúgta magáról a lányt. Felálltak, és újra méregetni kezdték egymást. – Mit akartok?

-         Megölni. Azt hittem, ez egyértelmű!

Ressa előkapta az egyik tőrjét és rátámadott Tristanára. Az kitért a penge elől, de a tőr felkarcolta az arcát. Felsikkantott, és vérző jobb orcájára tapasztotta a kezét. Egy ideig nem is vette el a kezét, Ressa közben hevesen kardozott vele. Mikor elvette a kezét, Ressa nem bírt hinni a szemének. A vérző sebből vékony heg lett. A hegről a jelképre csúszott a szeme. Megborzongott és hátrahőkölt.

Tristana észrevette a reakciót. Kárörvendően elvigyorodott.

-         Most jön az a rész, amikor szépen felnyársallak a kardomra.

Közelebb lépett Ressához, felemelte a kardját, de Kael közbeszólt. Azzal, hogy szépen ráesett Tristanára.

-         Igen, bemutatom Kaelt! Kael, ez itt Tristana.

Egy hideg penge simult a nyakára.

-         Már csak mi nem ismerjük egymást – búgta a pasas. – Én D’Vire vagyok.

-         Agressa Hart. De semmi Agressa. Ressa, vagy Hart vagy bármi más – nyögte Ressa. Kael felugrott, Tristana szinte egyből utána. Kael a kardját D’Virere szegezte.

-         Mi még nem fejeztük be!

-         Kael! – kiáltott Ressa. Kael megfordult, és elugrott a penge elől, ami a levegőt szelte ketté, és Ressa orrát érintve állt meg. Ressa ijedten rálehelt a pengére.

-         Szorult helyzet! – sziszegte Tristana, előhúzta a másik kardját, és a közeledő Kael szívének szegezte.

Ressa elhúzta még egy tőrjét és D’Vire nyakának feszítette.

Új felosztás! – mondta. – Kael - Tristana, és én meg D’Vire.