Reggel arra ébredt, hogy valaki a nyakát cirógatja.
- Alhalleo…
- Hm?
- Aludtam volna még! – motyogta Ressa mosolyogva. Alhalleo mosolyogva megcsókolta a nyakát. – Kell a hajadba a szalag?
- Már épp akartam felhozakodni vele – nevetett Alhalleo. Már előhúzta a bőrszalag egy kis részét, a többit a fogával húzta ki. Ressa felnevetett és az arcához vonta Alhalleo arcát. Megpuszilta a száját, és félresimította a haját. – Összefonod? Akkor nem fog az arcomba lógni!
Ressa mosolyogva bólintott. Felült és a fa törzsének dőlt, felhúzta a lábát, hogy Alhalleo oda tudjon ülni. Alhalleo az ölébe hajtotta a fejét, Ressa pedig elkezdte befonni a bőrszalaggal a haját.
Alhalleo addig Ressa combját cirógatta. Mikor befejezte, Alhalleo felült és Ressa szájára hajolt.
- Megmutassam milyen repülni? – suttogta.
- Repülni?
Alhalleo elmosolyodott, megfogta Ressa kezét és felálltak.
- Kapaszkodj!
És emelkedni kezdtek. Ressa átkarolta Alhalleo nyakát és szorosan hozzásimult. Már a lombok felett lebegtek, de még mindig nem álltak meg. A toronnyal voltak egy magasságban.
- Ez kezd magas lenni! – nyögte Ressa, mikor lenézett. Alhalleo elmosolyodott, de nem állt meg.
- Felültetlek egy alacsonyan lévő felhőre, és otthagylak!
- Mi?!
- Jó nyugi! – nevetett Alhalleo. – Csak vicceltem.
Megálltak az emelkedésben. – Nézz körül! Gyönyörű!
Ressa lekukkantott a világra. És tátva maradt a szája, elfelejtett levegőt venni.
- Istenem, ez gyönyörű!
Alhalleo elmosolyodott, gyengéden felemelte Ressa állát és apró puszit lehelt a szájára. Ressa elmosolyodott és viszonozta a puszit.
Érezte, hogy menthetetlenül beleszeretett a srácba.
Ajkuk puhán összeért és az apró, tapogatózó csókok mohóvá és szenvedélyessé váltak.
Az egész napot együtt töltötték. Nagyon vidámak és boldogok lettek estére. Alkonyatkor leültek a dombra, a torony tövébe és együtt nézték a naplementét. Ressa Alhalleo vállára hajtotta a fejét, Alhalleo pedig átkarolta a vállát, és megpuszilta a haját.
Egy óra elteltével megremegett a torony, majd a domb és végül ez erdőkoszorú. Alhalleo felállt, magával húzva Ressát.
- Damar felébredt – magyarázta.
Bementek a toronyba. Damar fel-alá sétálgatott, hátratett kézzel.
Ahhoz képest, hogy több mint 700 éves volt, jól tartotta magát. Magas volt, széles vállú és rendkívül határozottak voltak a mozdulatai. Fehér haja a derekát érte, de lófarokba fogta. Szakállát rövidre nyírta, nem engedte megnőni. Vizenyőskék szeme szigorúan nézett a belépő párosra.
- Alhalleo! – dörrent rá. – Szakadj már el a lánytól, és végezd a dolgodat!
Alhalleo elengedte Ressa kezét és gyorsan az asztalhoz sietett. Ott a pergamenekkel matatott.
- Miss. Hart, kérem, jöjjön közelebb!
- Uram, én tisztelem magát, de nem vállalok több ügyet! – mondta Ressa, mikor odaért Damar elé. – Kész, vége! Felhagytam vele!
- Kértem még magától valamit is?!
- Nem. De már most szóltam.
- Alhalleo már mondta, hogy nem arra kérném, hogy valakit megöljön fizetség ellenében.
- Mondta, de attól még ugyanúgy nem vállalom!
Damar elmosolyodott. – Meg fogom győzni!
- Kétlem.
- Higgye el, meg fogom győzni! – mosolygott Damar. Ressa nekidőlt az egyik könyvespolcnak, és Damart figyelte. – Tudja mi az a Világgömb?
- Azt… hiszem. Ami az isteneknél van nem?
- Pontosan. A Dúlás Évében vették el tőlem az istenek. A Világgömb nem fegyver, vagy valami, hanem…
- Hanem a világ békéjét összetartó erő – lehelte Ressa, és rájött mit akar tőle a mágus. – Nem! Na nem! És el nem hozom magának!
- Pedig ezt kéne.
- Maga teljesen megőrült! – emelte fel a hangját Ressa. – Ez képtelenség!
- Miért lenne az? – nevetett Damar.
- Például azért, mert az isteneknél van! Isteneknél, érti?! Hogy tudnám azt a gömböt elszedni előlük?! És hogy jutnék el oda egyedül?! Istenem, ez képtelenség megcsinálni!
- Gondolom hallott már a Krán-Shadon egyességről. – mondta Damar.
- Igen.
- Krán most bekebelezte Shadont. Megszállták a birodalmat, a királyt kivégezték, a hercegeket emigrálták. Shadon kráni fennhatóság alá került. Tudja mi lesz ebből?
- Nem.
- Shadon összes társországa, gyarmata kráni kézbe kerül, és ez hatalmas terület. A világ fele!
- Szóval arra akar rávezetni, hogy ebből háború lesz – összegezte Ressa.
- Mit háború?! – nevetett gúnyosan az öreg.
- De ott a világ másik fele. Szembeszállnak ők!
- A világ negyede vagy fél Krántól és ezért hódol be, vagy, mert hatalmat akar; a másik negyedet, akik megpróbálnak szembeszállni, pedig lemészárolják – mondta Damar furcsa fenhanggal.
- És a Világgömb? Azért kell magának, mert meg akarja állítani a háborút?
- Igen.
Ressa elgondolkozott.
- Járt már Kránban, Miss. Hart?
- Sajnos…
- Olyan jövőt kíván az embereknek?
- Megérdemelnék.
Damar odament hozzá, és a vállára tette a kezét.
- Kérem, Miss. Hart! Most úgy gondolja végig, hogy félreteszi az emberek iránti gyűlöletét. Nem ők tehetnek arról, hogy magának ilyen sors jutott. Hanem az a férfi, aki felnevelte.
- Más okom is van, hogy gyűlöljem őket – morogta Ressa.
- Miss. Hart, kérem! Gondolja végig!
Ressa bólintott, és kilépett a toronyból. Alhalleo rögtön utána akart menni, de Damar rászólt.
- Ne menj vele! Egyedül kell végig gondolnia.
Alhalleo sóhajtott és visszafordult.
- Kael beleegyezett? – kérdezte. Damar bólintott. – Szegény Ressa!
- Kael rendes férfi! Ezt már ezerszer megbeszéltük!
- Persze, rendes! – dohogott Alhalleo.
- Csak az a bajod, hogy nem te mehetsz vele! – csattant fel Damar. – És a nagy szerelmeskedés közepette elfelejtettél mindent! Úgyhogy most be is pótolhatod!
Alhalleo dühösen előhúzta aranypálcáját és a pergamenekre bökött vele. Azok azonnal rendszereződtek, és csinos kis oszlopba rendeződtek.
- Nem lenne mégis jobb, ha én… – kezdte a puhatolózást utána.
- Nem, Alhalleo! Kael elvállalta, ő megy a lánnyal!
- De Kael egy felelőtlen, szoknyabolond, részeges állat! – kiállott dühösen Alhalleo. – Az első pillanatban leitatná Ressát, és ágyba vinné!
- Részegesnek azért nem mondanám. Vegyél vissza Alhalleo!
- Nem fér a fejembe, hogy bízhatsz meg egy olyan alakban, mint Kael!
- Nem fér a fejembe, hogy lehetsz ennyire féltékeny?!
Alhalleo dühös lett, jobban mondva még jobban.
- Nem vagyok féltékeny!
- Ó, tényleg nem.
- Nem hát!
Ezzel lezárult a vita. Ressára több, mint két órán át vártak. Bejött, leült az egyik székre és ráfeküdt az asztalra.
- Miss. Hart?
Ressa felemelkedett, és felállt.
- Végiggondoltam. Újra és újra és újra.
- És mire jutott?
- Várjon előbb… előbb tegyük fel, hogy beleegyezek. Akkor mi lesz?
- Lesz még egy útitársa. Vele együtt megy majd el Anuriába. Feljutnak az Anuria-fennsíkra, az Istenek Lakhelyére. Megkeresik a gömböt és visszahozzák ide.
- Anuria?
- Anuria.
- Hát ez remek! – gúnyos mosollyal nézett a mágusra. – Mi sem egyszerűbb, mint átkelni az Ygil-kősivatagon és feljutni az Anuria-fennsíkra!
- Elvállalja?
Ressa sóhajtott. – El.
- Köszönöm! – mondta Damar.
- Várjon, és ki jön velem? – kérdezte Ressa, és Alhalleora nézett.
- Nem. Nem Alhalleo.
- Nem? – kérdezte lepetten Ressa.
- A neve Kael, és hajnalra várja magát a Kék Erdő nevezetű fogadóban.
- Kael?
- Miss. Hart, ez az út elég veszélyes lesz. Minden bizonnyal Krán megpróbálja majd megállítani, megölni. A visszafele út még nehezebb lesz. Az istenek mindent megpróbálnak, érti, mindent, hogy visszaszerezzék a gömböt. Érti?
- Aha, értem – motyogta Ressa. Teljesen elkenődött, hogy nem Alhalleo megy vele.
- Most fog indulni… Miss. Hart! Figyel rám?!
- Nem… Vagyis igen…
- Kap új lovat, ott lent várja magát.
Ressa kilépett a toronyból, nyomában Alhalleo és Damar.
- Kérem, nagyon kérem, járjon sikerrel! Ne bízzon meg senkiben, csak Kaelben!
- Persze…
- Lemegyek veled! – mondta Alhalleo.
Lementek a dombról, kéz a kézben. Az erdőkoszorú szélén ott állt egy fekete csődör. Ressa hozzásimult Alhalleohoz, átkarolta a nyakát. Alhalleo átölelte őt, megcsókolta lecsukott szemhéját, arcát és ajkát.
Fent megdördült az ég, egy villám cikázott keresztül rajta és eleredt az eső.
- Damar csinálta! – suttogta Alhalleo. Szenvedélyesen megcsókolta Ressát, és felültette a lóra. Ressa levette az egyik gyűrűjét. Egy ezüst gyűrűt, egy csillogó kristállyal. Alhalleo kezébe adta, és még egy csókért lehajolt.
- Szeretlek! – suttogta Alhalleo.
- Én is!
A következő villámtól, és mennydörgéstől a ló megugrott.
- Gyerünk, menj! – mondta Alhalleo. Ressa megfordította a lovat és elvágtázott.
* * *
Hajnalban még mindig esett az eső. Ressa elérte a Kék Erdő fogadót. Lovát az istállófiúra bízta, ő maga pedig belépett a fogadóba. Körülnézett, és csak egy vendég volt ott. Az egyik sarokban ült. Lábát feltette az asztalra és úgy nézett Ressára.
- Úgy látszik, esik.
- Kael?
- Igen, én szerény személyem az. Gyere cicus, ülj le!
- Cicus? – kérdezte Ressa lepetten, miközben odament a sráchoz. Leült vele szemben és jól megnézte magának.
Fényes fekete haját lófarokban hordta, lapockáját verdeste. Szeme világoszöld volt, fura csillogással. Magas volt, széles vállú, és dagadoztak az izmai. Jóképű volt, túlontúl jóképű. Érzékien cakkos ajka felett vékony bajusz. Minden bizonnyal éltek-haltak érte a lányok.
Fekete nadrág, fekete ing, és fekete csizma. Ő is feketében járt. Köpenyét a nyaka alatt ezüstlánccal fogta össze.
- Mit nézel úgy cicus? – kérdezte félmosollyal. Ressa levette a szemét az izmáról és Kael szemébe nézett.
- Felmértem a felhozatalt.
Kael önelégülten hátradőlt a széken. Ressa meghökkent ezen. Ez beképzeltség volt.
- Amíg várunk, hogy elálljon a vihar, felmehetünk az egyik szobába, és levehetnéd ezt a vizes göncöt, hogy megszáradjon. Utána meg szépen ágyba bújnánk – mondta Kael. Ressa gúnyosan rámosolygott.
- Tedd zsebre a férfiasságod – vetette oda.
- Na, nyuszicsibe! Miért kell ilyen ridegen elutasítani? – kérdezte Kael ártatlan arccal. – Én csak kedveskedni akartam, hiszen folyik rólad a víz. Felmennénk, levenném rólad a göncöt, és szépen megmelegednél.
- Szeretem a vizes göncöt, és nem akarok megmelegedni, köszönöm szépen – mondta Ressa negédes mosollyal. Kael rábámult. – Na hoppá, mi?
- Hát igen. Hoppá! – nyögte Kael, aztán elvigyorodott, felállt, megsimította Ressa arcát, és letérdelt mellé. Tovább cirógatta az arcát és a nyakát. – Tudod nyuszicsibe, én nem adom fel ilyen könnyen.
Ressa megfogta a kezét és eltolta az arcától.
- Akkor alig várom a folytatást.
Kael felállt és kifelé indult, Ressa utána. Mikor az ajtó elé értek, Kael kinyitotta, és előre engedte Ressát.
- Nagyon vicces, igazán! – gúnyoldott Ressa, de kiment. Kael utána, átkarolta a derekát, és lejjebb csúsztatta a kezét Ressa fenekére. Ressa kifordult a karjából és felpofozta őt. Kael végignézett Ressán, aki még pár pillanatig dühösen méregette, majd elfordult tőle és bement a lovához. Az istállófiú látta az egészet.
- Ezt beszívtad! – röhögte. Kael is beindult a lováért, és mikor az istállófiú mellé ért, orrba verte.
- Anyád! - sziszegte Kael.
Besietett a lovához, egy pejszínű csődörhöz. Ressa már nyergelte a fekete lovat. Kael úgy állt, hogy szemben legyen Ressával.
- Au! – mondta.
Ressa ránézett, nem szólt semmit, és újra a nyergeléssel foglalkozott. Kael felnyergelte a lovát, de közben le sem vette a szemét Ressáról. Ressa nyeregbe ült, és már ment volna kifelé, amikor Kael utána szólt.
- Én akkor sem adom fel, cicám!
- Menj és szedj fel valami kurvát, és élvezd ki magad rajta!
Kael nyeregbe pattant.
- Ha kiállsz az út szélére, felszedlek és kiélvezem magam rajtad! – vigyorgott, majd kiügetett az utcára. Ressa követte, és egyet biztosan tudott:
Már most gyűlöli Kaelt, és már most hiányzik neki Alhalleo. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT