Annyira feldühítette magát, hogy könnybe lábadt a szeme. Nem vágtázott hosszú ideig, mert megéhezett. Távolabb a parttól egy ligetet látott. Odaügetett, leült egy kidőlt fára és a lédús barackot eszegette, amit akkor szedett, amikor belépett a kis gyümölcsligetbe. Talált egy szamócabokrot, és arról is csipegetett néhány szemet.
Csönd volt és nyugalom. Most épp ez kellett neki. A madárcsicsergés ellazította, a lombok lágy susogása megnyugtatta. Leült egy terebélyes bükk árnyékába és próbált elfelejteni mindent, ami az elmúlt időszakban történt. Hogy egy 700 éves mágus így felforgatta az életét.
Rábeszélte erre a feladatra, ráadásul egy pöffeszkedő hülyét adott mellé. Pedig eddig úgymond ’normálisan’ teltek a napjai. Hetente 1-2 gyilkosság, valamikor 1-2 lebukás és szökés, de semmi extrém. Nem üldözték őt, nem tudták kicsoda. Erre most két veszedelmes fejvadász van a nyomában, ráadásul az egyik egy Nardhur. Ebbe se gondolt bele soha: Ő, mint fejvadász üldözte, elkapta és megölte az embereket. Erre már nem fejvadász és a nyakára küldenek kettőt is.
Most már utál mindent, amit csak lehet. Jó, nem mindent, de sok mindent, amivel nemrég kapcsolatba került. Mint például Kaelt, D’Virét, és azt a hülye kurvát, Tristanát.
Inkább lenne újra fejvadász. Csak jobb volt, hogy egyedül (EGYEDÜL!), magányosan járta a világot, közben pénzért ölt. És ha olyan kedve volt, bement egy kocsmába, felszedett valakit magának arra az éjszakára, másnap pedig eltűnt, mint a kámfor. Az úgy jó volt neki.
Keserűen felnevetett. Nemrég még a pokolba kívánta az egészet, most meg már hiányzik neki. Hiába, aki egy fejvadász mellett nőtt fel, nincs más választása. Nem nagyon tud szabadulni tőle. „Ha egyszer már rákaptál az ízére, örökre a véredben lesz.”, ezt mondta egyszer a fejvadász. A nevét soha nem mondta el neki. Ezért Ressa kitalált neki egy nevet: Aurin Al Marem. A fejvadász örült ennek a névnek, melyet arról az emberről kapott, aki megalapította a félelmetes és tiszteletet parancsoló Darton-lovagok rendjét.
Aurin jó volt hozzá, de baba helyett kardot és íjat adott a kislány kezébe, ami nem épp a legmegfontoltabb döntése volt. Ám Ressa néhányszor belegondolt abba, hogy a fejvadász egyszerűen lerakja egy ház elé. Valószínűleg illedelmes kisasszonykát varázsoltak volna belőle, aki hímezni és fonni tud. És már biztos valami érdekházasság áldozata lenne. Ressa megborzongott. Na azt már nem!
Felállt a földről, legelésző lovához lépett, felugrott a nyeregbe és elhagyta a ligetet. Tovább vágtázott az Anublie mentén, egészen addig, míg sötétedni nem kezdett. A napnyugtát a lova nyergéből nézte. Mikor már ráomlott az éjszaka, nem rakott tüzet, mert a telihold nappali világosságot árasztott.
Mikor nagy nehezen elszakította a szemét a Holdról, lefeküdt, lehunyta a szemét és elaludt.
Álmodott. Egy nagy hegy csúcsán ült, ahol hóvihar tombolt. A szél sosem látott orkán erejével támadta a hegyet, a hópelyhek inkább szilánkos jégnek tűntek. A hideg csontig hatoló volt, de Ressa semmit sem érzett. Sem a tomboló szelet, sem a bőrét szaggató jégszilánkokat, és a hideget sem. Hirtelen a hegy megadta magát a gyilkos elemeknek. Úgy hajolt meg az üvöltő szélnek, hogy Ressát is maga alá temette.
Ressa felriadt. Már kora reggel volt és csípősen hűvös levegő. A folyóhoz ment és lemosta az arcát, majd a haját is bevizezte. Patadobogást hallott.
- Ressa!
Ressa a hang irányába fordult. Kael a vágtázó lóról ugrott le elé.
- Öhm… én… izé. Szóval…
Ressa dühösen felhorkantott, hátat fordított Kaelnek és a lovához ment. Megigazította a nyerget, majd Kaelre nézett, aki még mindig a folyóban állt, és őt nézte.
- Ressa, én…
- Mit akarsz? Bocsánatot kérni? Kérhetsz, de teljesen fölöslegesen! – vágott a szavába Ressa.
- Hallgass már végig! – nyögte Kael keservesen. Ressa dühös-döbbenetében nem tudott mit mondani. – Figyelj, én nem tudtam, hogy így érzel.
- Honnan tudhattad volna?! – fakadt ki Ressa. – Nem ismersz! Azt hiszed ugyanolyan kocsmai kurva vagyok, mint akikkel állandóan kavarsz?! Félreismertél!
- Mert nem hagytad, hogy megismerjelek! – kiáltott Kael.
- Nem hagytam?! Nem is akartam! És most se nagyon akarlak megismerni! – Kael értetlenül nézett rá. – Tudod Kael, van olyan, hogy első benyomás. Nálam ez számít.
- És ha számít?!
- Kael, nem érted?! Örökre el vagy könyvelve arrogáns féregnek! Még alig beszéltünk két szót, te már le akartál velem feküdni. Mert azt hitted…
- Igen! – kiáltott Kael. – Azt hittem! De pont azért…
- Azt hitted! Ez az! És egész végig ez maradt meg benned!
- Fogd már be!
Ressa dühös volt, és megdöbbent.
- Figyelj rám érted? – kérdezte Kael. A szavakat nagyon tagoltan és artikulálva mondta. Ressa felháborodott, de nem szólt semmit. Kael kijött a folyóból, és megfelelő távolságra megállt Ressától. – Teljesen félreismertük egymást.
- Én téged?! – horkantott gúnyosan Ressa.
- Könyörgök Ressa! Fogd be a szád! Másnak képzeljük egymást, nagyon másnak. Ezért… Nem kezdhetnénk újra?
Ressa nem szólt, csak szúrósan elmélyedt a smaragdzöld szempárban. Kael a kezét nyújtotta.
- Kael Rusenor.
Ressa lenézett a kezére. Majd a szemébe.
- Ezzel már elkéstél – mondta hűvösen, hangja halk volt. Felült a lovára, és onnan nézett le Kaelre. – Még mielőtt találkoztunk volna.
Kael felnézett rá, de nem tudott mit mondani.
- Menjünk – mondta Ressa. – A híd már nincs olyan messze. Délutánra ott leszünk.
Kael még egy ideig állt ott, majd elindult a lova felé. Ressa pedig elvágtázott.
Egész nap nem szóltak egymáshoz.
Már délután három felé járt a nap, amikor a folyókanyarulat után megpillantották a hidat.
Olyan széles volt, hogy három hintó is kényelmesen elfért volna rajta egymás mellett. Szürke márványú úrburkolat, a korlát fekete és fehér márványból. A folyó ennek a szakaszán nagy erdő nőtte ki magát a pusztából. A másik parton pedig ott volt az erdő, amin keresztül kellett menniük.
- Ó, tehát ilyen… – lehelte Ressa.
Odavágtattak a hídhoz. Kael leszállt a lóról és készült átlépni a kapuíven, amikor láthatatlan falnak ütközött.
- Mi…
Ressa is odament, kinyújtotta a kezét és a kapuív előtt hideg valamire siklott a tenyere. Dühödten beleverte az öklét.
- Miért nem engedsz át?! – kiáltotta. – Miért?!
- Mert nem mostátok le magatokról bűneitek mocskát.
Hátrafordultak. Egy férfi állt mögöttük. Őszes haja a vállára omlott, szürke tekintete mérhetetlen tudásról árulkodott. Kortalannak tűnt. Hófehér, és fekete ruhában járt.
- Én vagyok a híd Őrzője.
- Át szeretnénk menni – mondta Kael és a hídra bökött. – Most.
- A híd nem enged. Ezen a hídon csak az léphet át, ki lemosta magáról a bűn porait – felelte a férfi.
- Fürödjünk meg? – kérdezte Ressa.
A férfi rájuk nézett, majd a fegyvereikre. Észrevétlen fintort vágott, mint aki már előre tud mindent.
- Kövessetek.
Megfordult és elindult az erdőbe. Utána mentek, a lovakat hagyták legelészni. Negyed órás séta után már hallották egy zuhatag robaját. Pár perc után pedig már magát a zuhatagot is látták.
A víz csak egy helyen tört meg. Egy széles kiszögelésen. De aztán onnan újra a mélybe zuhant, hogy folytassa útját.
Ressa gyönyörködve figyelte a vízesést.
- Ez az Imagiro- zuhatag. A Szent Vízesés. Aki aláül – mutatta a kiszögelést a férfi –, megtisztul minden bűnétől.
- Mindenki megtisztul? – kérdezte Kael.
- Nem. Akinek vér tapad a kezéhez, sosem bocsáttatik meg a bűne – mondta a férfi. – Melyikőtök megy először?
- Majd én – mondta Kael. Lecsatolta a fegyvereit és levette a felsőjét. Aztán átugrott a kiszögelésre és háttal nekik a zuhatag alá térdelt, majd a sarkára ült.
Ressa Kaelt figyelte és a férfi arcát. Néhány perc múlva Kael felordított dühében és keserűségében. Ököllel rávert a sziklafalra és átugrott hozzájuk.
Ressa a düh mellett bűntudatot is látott a tekintetében. És a szemében könnyeket. Kael nem nézett rá, se a férfira.
- Te jössz – mondta a férfi. Ressa ránézett, bólintott. Ledobta a fegyvereit és a csizmáját. Aztán átugrott a kiszögellésre. Nyelt egyet. Életében először nem akart víz közelében lenni.
Leült a zuhatag alá törökülésben, szemben az erdővel. Érezte a víz hatalmas erejét, ahogy a vállát ostromolja. Lehunyta a szemét. Pár pillanat múlva felvillantak a szeme előtt a gyilkos tettei. Kard, nyílvessző, tőr, méreg, kötél… a gyűlölködő tömeg a bitó környékén, vagy a vesztőhelyen.
- Halál rá!
- Gyilkos!
- Isten nem bocsát!
- Elfogni!
- Halálbüntetés terhe mellett…
- Szökik!
- Százezer arany a fejéért…!
- Megölted a fivérem!
- Bosszúm utolér!
- Hogy tehetted ezt?!
Ressa fülére szorította a kezét.
- Elég! Elég! Hagyjátok abba! – kiáltotta.
- Én foglak megölni!
- Az ördög megfertőzte a lelked…
- Tűzre vele!
- Elkapni!
- Miért tetted?! Szerettem őt!
- Börtönbe vele! Holnap hajnalban a fejét vesszük!
- Nincs benned lélek?! Nincs neked szíved?!
Ressa felordított, könnyek olvadtak egybe a vízcseppekkel. Kinyitotta a szemét és vöröset látott. Lenézett a kezére. A keze véres volt, és a zuhatag víz helyett vér volt. Víz helyett vöröslő vér zuhogott a nyakába. A keze remegett, ránézett Kaelre, majd a férfira. Nem is látják, hogy a víz vér?!
Megjött a hangja, felsikított, felugrott, de megcsúszott.
- Ressa!
- Á!
Ráesett a kiszögelés szélére, majdnem leesett, mert a vér csúszott.
- Ressa!
Kael ordibált neki. Feltornázta magát, majd gyorsan elrugaszkodott a kiszögelésről. Nem tudott elég nagyot ugrani. Nekiesett a meredélynek, és már zuhant volna lefelé, de Kael megfogta és felhúzta.
Ressa fülében még mindig hallotta a hangokat. Halálhörgés, sikolyok, könyörgés…
- Ne, kérlek! Állj…
- Ne tedd, kérlek! Könyörgök ne!
- Könyörülj rajtam!
- Ne őt öld meg! Ne a fivérem!
Ressa térdre esett, a fülére szorított a kezét.
- Elég! – kiáltotta. Már majdnem sírt. – Elég! Tudom mit tettem, tudom! De elég!
A vér újra vízzé vált, és az ő bőrén is vízcseppek csillogtak.
- Ressa… jól vagy?
Ressa nem válaszolt. Még egy ideig hallotta a hangokat, aztán minden elcsöndesült, szép lassan. Felpillantott a férfira, aki ott állt és őket nézte.
- Vér tapad a tenyeretekhez.
- Vér! Igen, vér! – sziszegte Ressa és felállt. – Én öltem, méghozzá pénzért!
Közelebb lépett a férfihoz, közben felkapta a földről a tőrjét.
- És tudtad, hogy ha beülök a vízesés alá, akkor mit fogok hallani!
- Megérdemeltétek a leckét!
- Leckét?! Milyen leckét?! – Egyre közelebb ért a férfihoz. – Semmit nem tanultam belőle! Mit tanulhattam volna? Azt, hogy többé ne öljek, és ne ontsak vért?! Késő!
A tőrt emelte, de a férfi hirtelen eltűnt, akár egy szellem. Ressa döbbenten eresztette le a fegyvert.
- Feltámadt végre benned, hogy mit tettél?! – hallotta a férfi hangját. – Megérdemelted, hogy tudd miféle vagy!
- Tudom mi vagyok! – kiáltott Ressa. – Fejvadász, bérgyilkos, ahogy tetszik!
- Ártatlan emberek vére tapad a lelkedhez.
- Az egyik kráni herceg is ártatlan, ha?! A saját udvarával is úgy bánt, mint a férgekkel!
- És a toroni testvérhercegek?! Az egyik még annyi se volt, mint te! És csak a bátyját kellett volna megölnöd!
- Elég!
- Nem, szembesülj azzal, amit tettél!
- Mindig megszenvedem, hogy mit tettem! – borult térdre Ressa. Letépte nyakából a keresztet, és előre tartotta. – Arel viszont megbocsátott!
- Arel! – gúnyos nevetés kíséretében a fák között megjelent az őrző. – Arel maga is a leghitványabb az istenek között!
- Ez istenkáromlás!
- Arel nem isten!
Ressa felé hajította a tőrt, de a penge úgy hatolt át rajta, mintha levegőből lenne. Ressa szólni sem tudott. Leborult a földre és felzokogott.
- Ressa…
- És te! – fordult hozzá a férfi. Kael ránézett.
- Te a véredből vért ontottál! Ennél súlyosabb bűn nincs is…
Kael dühösen elfordult és lerogyott a földre.
- Nem kelhettek át a hídon! – mondta a férfi és visszaindult a hídhoz.
Ressa sírt, Kael némán ült és a vízesést nézte dühösen. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT